Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2013. május 8., szerda

Interjú Simonfalvi Lászlóval





David Potter és felesége, Jean után végre elkészült az interjú az idei 'Istennel otthon' konferencia vendégelőadójával, Simonfalvi Lászlóval is! Leslie nyelvtanár, egy nyelvoktató központnak és nemzetközi hírű tanárképző intézetnek a tulajdonosa. Emellett a közoktatásból kirekesztett (vagy kimenekült), tanulási zavarral felcímkézett gyerekeknek segít sikeresen tanulni. Őt kérdeztük meg, és nagyon elgondolkodtató dolgokat mondott a kisgyermekek fejlődéséről, a közoktatás állapotáról, tanulási zavarokról, jóféle pedagógiáról és az örömteli tanulásról. Ezt közölöm most le szeretettel.


- Hagyni kell a kisgyermekeket önállóan fejlődni vagy segíteni kell nekik ebben? Mit gondolsz erről?

Mind a kettő szendvicse. Tehát, kell olyan idő, amikor ő maga fejlődhet – ahhoz körülményeket teremtek. És van olyan idő, amikor pedig társaságban jobban megy. Erről leginkább egy Vygotsky nevű orosz-szovjet pszichológus írt. Ez az ő fő területe, hogy mi a különbség az egyedül fejlődés és az értő társsal fejlődés között. Mind a kettő kell, és a társsal fejlődésnek is az a lényege, hogy nem hagyni őt függővé válni, vagy nem függővé tenni, hanem minden porcikámmal arra törekszem, hogy nélkülem is tudja egy idő múlva azonos szinten produkálni.

- A tanulásról kérdeznélek. Mi a titka az örömteli tanulásnak?

Hát, nézd, az értés. Tehát, nem pusztán a teljesítmény öröme, mert a teljesítménytől, ha értetlen, fáradtak leszünk. A fáradság is adhat valamiféle örömet, vagy az is adhat örömet, hogyha kvantumokban mérünk valamit, hogy 27 oldal, hú de – az már döfi! De az igazi örömet az értés adja: az aha-, vagy Heuréka-élmény. Ez a dolognak a nyitja, és e nélkül van a fáradságnak is egy öröme, hogy, de jót dolgoztunk, vagy de jót másztunk hegyet, vagy de jót mit tudom én, mit csináltunk, de az másodlagos, és szerintem alacsonyabb rendű (bár ez gondolom egyéniség kérdése, hogy ki hova sorolja), de számomra alacsonyabb rendű az az öröm, ami pusztán teljesítményből, fáradságból fakad, ahhoz képest, ami aha-, vagy Heuréka-élmény.

- Otthontanulás során a gyermek együtt él és együtt tanul a szülővel és a testvérekkel. Szerinted egy átlagos szülő képes arra, hogy a gyermekének segítsen megtapasztalni és megtartani a tanulás örömét? Vannak ehhez tanácsaid?

Erre nem tudok egyértelműen válaszolni, mert kellene ismerni a szülőt, meg kellene ismerni a gyermeket. De általánosságban azt mondom, hogy ez akkor játszódik le a gyermeknél, ha a szülőnél is lejátszódik. Mert ezt az aházást meg heurékázást is tanulja a gyerek. Ez nem genetikusan kódolt, nem fakad abból, hogy emberek vagyunk.

Az értést nem lehet direktben okozni, mert az egy autonóm dolog: az vagy bekövetkezik vagy nem. Amíg nem következett be, várjuk ki, hogyha bekövetkezett, akkor pedig ünnepeljük meg. De direktben úgy kiváltani, hogy én értem, te meg nem, és akkor majd elmondom és akkor majd te is jól megérted, ez így nem megy, mert a másikban (a segítettben) az egy autonóm folyamat, ami vagy jön, vagy nem jön.

- Mit rontunk el, mit NEM kellene tennünk szülőként, tanárként, mentorként, ami egész biztosan nem használ a gyerekünk tanulásának?

Az értetlen magolás, az mindennek a gyilkosa. A motiváció-gyilkos az az értetlen magolás, amikor olyan ’kultúra’ van az iskolában, hogy az értetlenül, szó szerint bemagoltan elmondott teljesítmény magasabb rendűnek ítéltetik, mint a sután-bután saját szavakkal elmakogott saját élmény, saját látomás, saját nézet vagy saját bármi. Hogyha a bemagoltnak magasabb a presztízse, meg azt magasan díjazzák, a másikat pedig büntetik, akkor ezt talán nem kellene csinálni, mert ez a demotiválásnak az alapesete.

De, van még valami. Amikor teljesítmény nélkül dicsérek, vagy teljesítmény mentén nem dicsérek. Mind a kettő ugyanannak az éremnek a két oldala, tehát nagyon észnél kell lenni. Mert a dicséret az jár, de csak megfelelő produkcióért. (Nem nevezem teljesítménynek, mert akkor az előző kérdésnél leragadnánk.) Tehát, megfelelő produkciónál vagy megfelelő állapotnál ott szinte kötelező dicsérni, őszintén. Tehát, nem modorosságból vagy nem számítóan. De hogyha ez elmarad és valódi teljesítmény és valódi élmény és valódi minden más van, és nem dicsérek, az ugyanolyan káros lehet.

- Mit gondolsz arról, hogy számonkérés (osztályozó vizsga, dolgozat, nyelvvizsga): fontos, mert fejlesztő hatású vagy a szükséges (illetve szükségtelen) rossz csupán? Fel lehet, fel kell erre készíteni a gyerekeket szerinted?

Az olyan számonkérés, amihez át kell öltözni, mert, hogy nagyon eltér az élettől, meg nagyon eltér a tanulásunktól, tehát nem a tanulásunknak egy szerves része - én ezt elkerülném, bár nem nagyon lehet. Mivel a külvilág ilyenre hangolódott, hogy azt nevezik oktatásnak, ahol ilyen van, éppen ezért nagyon eltekinteni tőle nem lehet. De az igazi számonkérés az az - vagy nem is számonkérés, mert az valami rossz, az olyan, hogy követelek valamit - hogy értő fülekkel kell figyelnem az ő teljesítményét. És hogyha ez megvan, ez része a tanulási ciklusnak.

Tehát, amihez nem öltözünk át, az olyan teszt, ami mindennap ott van, a tanulás minden percében ott van. Amikor egy régi anyagot nem számonkérés mentén, de előhozok, és jól alkalmazom – ez önmagában egyfajta teljesítmény, nem?

Ez egy teszt. Annak a pozitív tesztje, hogy nem felejtettem el, jó szituációban jól tudom alkalmazni. És nem olyan teszt, ami elválik a tanulástól, hanem a tanulásnak mintegy koronája. De a tanulás minden pillanatában ott van a teszt, mert vagy azt tesztelem, amit éppen tanulunk, vagy azt tesztelem, amit már tanultunk és ahhoz, amit tanulunk, ahhoz az a régebbi is kell. Vagy azt tesztelem, hogy mire asszociálok, vagy azt tesztelem, hogy miből asszociálok valamire. A tanulásnak minden pillanata egyfajta tesztnek fölfogható: éppen ezért nem hiszem, hogy attól rettegni kell.

Persze, az más, hogyha nagyon azt teszteli a rendszer, vagy a tanár, vagy a bizottmány, hogy mit nem tud az illető, és ezért büntet, ahelyett, hogy azt elfogadná, jutalmazná, megünnepelné, amit tud az illető. Na, de ez kultúrafüggő.

Vannak olyan kultúrák, akik arra kíváncsiak, hogy mit tudsz, és azt veled együtt megünneplik, és vannak olyan antikultúrák, akik arra kíváncsiak, hogy mivel szorongathatnának meg, hogy mit nem tudsz és ezért pedig büntetnek. Na, most a kettő között ég és föld a különbség. Ezt az utóbbit el kellene felejteni, ki kellene szedni a rendszerből, mert egy negatív distressz. Az a negatív distressz benne, hogy te tudod, hogy készültél – hányszor mondja egy gyerek, hogy „de tanárnő, én készültem”! Valószínűleg így is van, de rosszul próbálják előszedni, mert olyan stresszhelyzetet alakítottak ki, olyan veszély van, ahol olyat akarnak belőlem kihúzni, ami még lehet, hogy nem is kész arra, hogy kijöjjön.

Ha már itt tartunk: motiváció és tanulás. Nem ellentmondásos dolog ez? Hiszen a tanulás gyakran külső elvárás miatt kell, hogy megtörténjen, nem azért, mert szeretnénk. Az örömöt pedig megöli a muszáj - vagy mégsem? El lehet érni (és ha igen, hogyan), hogy gyermekünk örömmel készüljön, mondjuk a vizsgáira?

Ehhez föl kell térképezni a külvilágot. A külvilág az esetek többségében ilyen, amit te mondasz. Tehát, hogy viszonylag ellenségesen, viszonylag hidegen, viszonylag követelően fordul a vizsgázó felé. Ezt külön meg kell tanulnunk. Ez nem a tanulásnak a része, hanem a tanulásnak a folytatása. Hogy, amikor már itt belül jól tudjuk, és örömek között előadjuk, akkor ezt hogy’ tudhatnánk annyira, hogy még egy ellenségesebb környezetben is csinosan kijöjjön. Tehát, túl kell készülni és magát ezt a stresszhelyzetet is tanulni kell, meg, lehet is.

Úgy lehet mondani, hogy ezt relativizálni kell. Sokszor át kell élni, és akkor már nem öl, meg nem negatív distressz, hanem egyszerűen csak valamiféle ilyen ellenségesebb norma, aminek meg tudok felelni.

- Elmagyaráznád, hogy mit értesz diszes és disztelen tanuló alatt? Miért tartod fontosnak ennek a két megjelölésnek a használatát?

Nézd, azért tartom fontosnak, mert nagyon sok gyereket az iskola - mivel jobbat nem tud - megbélyegez, illetve egyfajta ilyen billogot süt rá. És, sok gyerek emiatt kisebbségi komplexussal végzi az iskoláját, mások meg felmentést kapnak teljesítmények alól ezen keresztül. Mindkettő rettentően rossz, mert mindkettő valahova félreviszi a gyereket.

Azt értem diszes alatt, akire ilyen bélyeget tettek. Nem azt, akinek van valamiféle hiányossága vagy hibahelye, abból a száz(!) különböző tényezőből, amely kábé létezik. Ugyanis az az esetek többségében nagy jól túlkompenzálható. És mondjam így, hogy mindenkinek van. Abból a százból mindenkinek, minden emberi lénynek van. Olyan nincs, aki abból a százból ne szórna bele. Hanem, ennek a száz különböző tényezőnek vannak olyan kompozíciói, amelyek nagyon a figyelem előterébe kerültek, mostanában.

Mondjuk 1962-ben írták le Nagy-Britanniában először ezt, hogy diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia. A diszgáfiát először, majd évekkel később a többit. És elméleti volt a dolog, mert nem találtak ilyen diákot, legalábbis nem jellemzően találtak ilyen diákot. Nos, mára ez 15-30 százalék.

Mi történt? Mert valami történt. Nyilván elromlott az iskola, elromlott a gyerek. Abban az értelemben romlott el a gyerek, hogy kiment alóla a nagycsalád. Tehát, a többgenerációs család kiment alóla. És vagy túl sokat van egyedül a gyerek, vagy nincs egyedül a gyerek egyáltalán. Tehát, nincs meg neki az a harmóniája, ami egy többgenerációs nagycsaládban jobbára megadódott.

Még valami: az, hogy a pedagógusok képzése teljes mértékben máshogy történik. Itt elsősorban nem a képzés mechanizmusáról beszélek, hanem a kiválasztódásról. Kontraszelektált lett a pedagógusszakma ma, abban az értelemben, hogy a pedagógia szakok vagy tanár szakok nagyrészt menekülőhelyek, azoknak, akiket máshova már nem vesznek fel. Nem pedig úgy van, hogy a pedagógus egy legmagasabb presztízsű, nagyon-nagyon nehezen megközelíthető szakág, egy igen nehezen becserkészhető elit lenne - a szónak a legnemesebb értelmében elit. Tehát, ez a szakmának a teteje.

Azonban megfordult a pedagógus szakmák iránya. A legmagasabb presztízsű az egyetemi oktató és a mit tudom én, milyen tanár, PhD-k tömkelege. És a legalacsonyabb presztízse az óvodapedagógusnak van. Pedig egy normális rendszerben a legmagasabb szintű teljesítmény és legmagasabb szintű képzettséget igénylő szakma az az óvodapedagógus – ott dől el majdnem minden.

Egyetemi parancsuralmi rendszerben, vagy félig-meddig feudalista viszonyok között kikövetelni egy tudást… „Tudd és kész! - hogy hogyan, nem érdekel. Tudd! Ha tudod, jó, továbbjöhetsz, ha nem tudod, akkor elszállsz – pont, vége.” Egy ilyen helyzetben egyetemi oktatónak lenni vagy főiskolai tanárnak lenni, ez mérsékelt teljesítmény. (De nem a kutatásról beszélek.)

Na, most, ezért szerintem barokkos túlzás felsőoktatásnak nevezni, mert ott oktatás alig van. Az felsőtanulás. Ha ott valami tanulás előfordul, az 95 százalékban a tanuláson múlik. A pedagógus szakmát pedig nem lehet így tanítani. Mert megfordultak ezek a viszonyok, emiatt a pedagógus társadalom – nagyon nagy tisztelet a kivételnek! – nincs a topon. Ezért nem tud mit kezdeni azzal a sokszínű osztállyal, amit még az én időmben is egy pedagógus simán kezelt.

Nem történelmi távlatokra megyek vissza! Az én gyerekkoromban nem tudtunk olyanról, hogy tanulási zavaros. Olyanról tudtunk, hogy lusta. Nem tudtunk olyanról, ezt ki nem ejtette senki a száján, hogy tanulási zavaros – olyan volt, hogy lusta és kész. És azon lehetett segíteni vagy nem lehetett segíteni. Ha vállalta azt, hogy lusta, megbukott. De nem azért, mert valami szerves tanulási zavara van, amin pszichológusok tömkelegének kellene csámcsogni.

Ezeknek, amiket mondok a legjobb bizonyítéka, hogy a diszlexiásokat kirekesztik a nyelvoktatásból, holott az örömszerző nyelvtanulás nekik gyógyír lenne nagyon sok mindenre. Azt mondják, hogy nem tudja ahhoz az anyanyelvét, hogy idegen nyelvet tanuljon. Baj az, hogy idegen a nyelv. A másik viszont, hogy a nyelvtanulás önmagában már az anyanyelven is segít. Tehát, teljesen ilyen téveszmék tömkelege között élünk és fordított viszonyok vannak.

Nos, amíg ez nem fordul vissza, valamilyen módon… Finnországban már szépen visszafordult. Legalább egy szempontból: hogy a tanári szakra elképesztő teljesítményekkel lehet bekerülni. Mint hogyha az itteni orvosinak a kétszerese kellene hozzá, teljesen pompás és makulátlan teljesítményű emberek. Elhivatottak. Ráadásul szakmai vonzódásra is megmérik őket. Mert nem a pontszám a lényeg, hanem nagyrészt az, hogy odavaló-e arra a szakmára. Tehát segítő szakmát akar-e művelni vagy csak egyszerűen hatalmat akar a mit tudom én kik fölött – ha más nincs, akkor gyerekek fölött.

- Tapasztalataid szerint milyen kilátásai vannak ma Mo.-on a címkékkel megbélyegzett gyermekeknek és családjuknak? Hogyan viszonyul hozzájuk a közoktatás és a szakemberek?

A címkékkel nem rendelkező tanulóknak a lehetőségei határa a csillagos ég. Hogyha eltüntetjük a címkét – mert először ezt kell megtenni –, akkor ennek a tanulónak is a csillagos ég a lehetőségei határa. Én nem látom kilátástalannak a helyzetet: a diszes is ugyanarra képes, mint a disztelen. Csak el kell tüntetni a címkét, ezt nagyrészt a szülővel együttműködve. A szülő nélkül nem megy. Ezt a címkét kell eltüntetni, azt a beleégetett billogot eltüntetni, azt a lelkiállapotot túlkompenzálva valami mássá átalakítani. Egyáltalán azt, hogy felmentést lásson a gyerek ebben a billogban – ezt megváltoztatni vagy eltüntetni. Ez egy hosszú idő, és én ilyen gyerekekkel foglalkozom egyrészt integrálva, és a munkámnak, odafigyelésemnek a nagy része erre megy: hogy eltüntetni ezt a szégyenfoltot vagy ezt a beleégetett billogot.

- Szerinted, hogyan lehet sikeresen megoldani a diszes tanulók problémáját?

Ha ő diszlexiás akkor vajon miért az írás-olvasást erőlteti frontálisan kezdettől az iskola vagy a tanár? Mert neki szóbeliségben pont ugyanolyan esélye van! Ráadásul mindenkinek a szóbeliségben nagyobb esélye van, mert a nyelv az beszéd. Érted? Az beszéd: ezért hívják nyelvnek.

Mindenkinek nagyobb esélye volna abban, és ráadásul neki pedig esélye volna abban. A kettő ráadásul nem is áldozat a nem diszesek részéről, mert nekik is jobban jönne, hogyha szóbeliséggel táplálnák őket. Angolnál ez kiváltképpen így van, de meggyőződésem, hogy minden nyelvben így van. Azt tudjuk jól mondani, amit sokat hallottunk – ez alól nincs fölmentés, meg nincs kivétel. Hogyha beszélni akarok, akkor nekem egy másik beszélőt kell ismételnem vagy utánoznom – azt papírról nem tudom.

Egy papírról fölszedett beszéd - ha nem hallottam előtte eleget -, az torz. És azért lenézés, kinevetés, büntetés, mit tudom én, mi szokott járni. (Én nem tudom pontosan, hogy mi jár, mert én ilyeneket nem produkálok, legalábbis akarattal biztos, hogy nem.) De azért ilyen szokott járni. A társak részéről biztos és a tanár részéről pedig - nagyon elítélendően - időnként. Na most, hogyha arra koncentrálnánk, ami a nyelvnek is a sajátja, és mindenki másnak jót tesz, és a diszesnek is egy sikerlehetőség, akkor miért ne ezzel foglalkozzunk??

Ha normálisan tanítja valaki a nyelvet, akkor a diszes meg a disztelen egy pontig nem szétválasztható. És egy ponton túl kell őrá máshogy odafigyelni. De addig ő ugyanolyan sikeres lehet, mint bárki más. Nos, egy ilyen sikerrel a tarsolyában egész máshogy lát neki a valóban létező, esetleg problémás területeknek.

- Megvalósítható-e szerinted a közoktatásban az örömteli tanulás? Adottak-e ennek a feltételei hazánkban?

Nem. Ezt ennyivel elintézném: mert semmi nem adott hozzá. A tanulás szabadságát, mint olyat, vette el a politika. A sikeres tanulásnak és tanításnak, és örömszerző tanításnak és tanulásnak is van egy abszolút előfeltétele: ez pedig a tanulás szabadsága. Ezt mindenestül elvette a politika! Amíg ez nem áll valamilyen módon vissza, addig itt erre a válaszom, egyértelműen, nem. Klein Sándor, nagynevű pszichológus szavait idézve, „az iskola, az egy gyermekmegőrző, amelyet az iskola hellyel-közzel valahogy ellát”. Tehát, azt is hellyel-közzel...

- Minek kéne megváltoznia szerinted ahhoz, hogy ez működjön?

A tanulás szabadságának kellene visszajönnie. Vissza kellene adnia a politikának, mégpedig úgy, hogy kivonul az oktatásból. Tehát, kivonul belőle – mert nincs keresnivalója benne. Se hozzáértése nincs, beleviszi a hatalmat, mint fő tényezőt, és ezzel kiirtja onnan az örömöt. Rossz a szó, demokrácia kellene a tanulásban. (Most nem politikai értelemben vett demokrácia, hanem a belső emberi viszonyokra kihegyezve ezt az egészet.) Azért mondom, hogy rossz a szó, mert a demokrácia egy nagyon könnyen félreérthető szó. Nincs egy definíciója: a tied más, mint az enyém. De így, hogy örömszerző, ezzel talán egy egyértelműbb definíciót adtam.

- Szerinted, ha ez az állami oldalon nem megvalósítható, akkor magánoldalon megvalósítható?

Ez magánoldalon megvalósítható, olyan mértékben, hogy én például meg is valósítom. Az, hogy én meg tudom valósítani közepes tehetséggel, az mindenkinek biztatás lehet, hogy ugyanakkora, vagy sokkal nagyobb tehetséggel simán meg tudja valósítani, oda kell rá figyelni.

- Hogyan inspirálhat a tanulásban és az életben az otthontanító szülő?

Hát, nézd, nem szabad neki pedagógusszerepet fölvenni, hanem tanulószerepet kell fölvenni. Tehát, a gyerek mellett (sokkal előrébb, mint ahol a gyerek tart) neki tanulóvá kell válnia, vagy tanulónak kell maradnia. Ha már az - akkor annak kell maradni. Ha nem - akkor azzá kell válni, mielőtt vállalkozna erre. Tehát, ő nem információforrás – akkor tulajdonképpen egy rossz tanárnak a szerepét veszi föl. Nem egy jó tanárnak, vagy hatékony tanárnak a szerepét veszi föl, mert a jó tanár vagy hatékony tanár az önmaga tanuló.

Leslie, nagyon köszönjük a magvas gondolatokat!




 

2013. május 5., vasárnap

Interjú Jean Potterrel



David Potter után feleségét, Jean nénit is mikrofonvégre kaptuk és ezt most szeretettel közlöm le itt a blogon, épülésre. A képen a Potter házaspár látható gyermekeik és unokáik jelenlétében.



- Miért lett hét gyermeketek?

Mindketten olyan családból származunk, ahol négy gyermek volt, de mi a házasságunkban kezdetben öt gyermeket szerettünk volna. Aztán hatot. És azután elveszítettünk egy gyermeket, mivel elvetéltem. És akkor úgy gondoltuk, hogy hát, akkor lehet, hogy egy hetediknek is van hely a szívünkben. Végül tehát így jutottunk erre a következtetésre.

- Te magad is pedagógus vagy, tehát jobban beleláttál az iskolarendszerbe. Mely tantárgyakat tanítottad és hány évig? Miért választottátok mégis az otthonoktatást?

Két tanévet dolgoztam iskolában. Alsós tanító vagyok, így mindenféle tantárgyat oktattam.

Az otthonoktatás melletti döntéshez egy fontos tapasztalat juttatott el. Az első pár év után ugyanis elköltöztünk és családot alapítottunk. A költözés után felkértek arra, hogy hat hétig helyettesítsek egy tanárt a helyi iskolában, akinek el kellett mennie. És ezekben a hetekben megtapasztaltam, hogy milyen egy osztályban lenni, majd hazatérni, hogy a családommal foglalkozzam. Ezek után, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy kivegyem a gyerekeimet a suliból, azért, hogy otthon tanítsam őket, vagy pedig, hogy ehelyett tanárkodjak, akkor elgondolkoztam: ha már az energiámat valamire fordítani kell, akkor jobb, ha teljesen a saját gyerekeimre fordítom, mint ha mindenki máséra fordítanám és a maradék kevéske jutna csak a családomra.

Addig a pontig úgy vélekedtem, hogy mindenki bolond, aki otthontanít, de az Úr olyan helyzetbe kényszerített, amikor nem maradt más lehetőségem, mint ezt választani. Úgy hiszem, Ő tudta, hogy ezt meg kell tennünk a családunkért.

- Hogyan vélekedik az otthonoktatásról az átlag magyar? És az átlag amerikai?

A magyarok nagyon hasonlóan vélekednek ahhoz, amit Amerikában tapasztaltam, amikor az otthonoktatást kezdtük. Úgy hiszik, hogy vannak szakértők és hogy jobb rájuk hagyni a dolgokat. Nem hiszem, hogy a magyar anyák és apák tisztában vannak azzal, hogy mennyi mindent tudnak megtanítani a gyermekeiknek pusztán azáltal, hogy velük élnek, az életpéldájukból.

A mi családunkban mindkét ágon nagyon sok a pedagógus. Amikor ránk néztek, mind azt mondták, hogy ti sosem lesztek sikeresek a gyermekeitekkel.

- A családotokkal kapcsolatos emberi reakciók közül megosztanál egy humorosabbat?

Amikor új helyre költöztünk, és a szomszédságban elterjedt, hogy hat gyermekünk van, elkezdtek bukósisakot húzni az emberek. Úgy gondolták, hogy hat neveletlen huligán fog garázdálkodni a környéken… Így kialakítottuk azt a szokást, hogy reggelenként körbesétáljuk a nagy háztömböt a gyerekekkel. Ez segített átkapcsolni anyukából tanárba, és abban is, hogy levegőhöz jussak, mielőtt nekiállunk a tanulásnak.

Mi tehát sétáltunk, a szomszédok pedig ránk néztek és ezt mondták: „Hát erre meg hogy vagy képes?” Én meg visszakérdeztem, hogy „a te gyerekeid nem sétálnak el az iskolába?” Azt mondták, „dehogynem”. „De nyáron nem suliztok, ugye?” „Miért, a tieid suliznak nyáron?” Azt hiszem azt gondolták, hogy a gyerekeink egész nap tanulnak, sőt, hogy oda vannak láncolva az íróasztalhoz…

- Úgy gondolod, hogy hatással volt a hited az otthonoktatásodra? Ha igen, hogyan, miben?

A hitem józanságban tartott, mivel Isten nélkül nem tudsz világosan gondolkozni: érzelmileg túlságosan érintett vagy. Néha, amikor frusztráltan viselkednék az egyik gyermekkel… ezt egy gyermektörténetben hallottam, egy állatmesében: az egyik állat azt mondta a másiknak, „most mindjárt lecsaplak!” Ez egy mesében volt, de néha, amikor frusztrált leszel, akkor te is le akarod csapni a gyereket, és Isten segített ilyenkor.

Adott ötleteket, hogy tudjam, hogyan kell viszonyulni az egyes tárgyakhoz, az egyes gyermekekhez, és a saját érzéseimhez. Vajon a hitem mindennap működött otthon vagy csak vasárnaponként más emberek között…?

Szóval igen, a hitem nagy hatással volt rám. Rálátást adott a világra, olyan módon, hogy amikor figyeltem az embereket, azt, hogy hogyan viselkednek, miket mondanak, adott nekem ítélőképességet, hogy megítéljem, mit kell ezzel kapcsolatban tennem, vagy hogyan fogok erről gondolkozni.

- Ha lehetne pár tanácsod kimerült otthontanító, több kicsi gyermekkel otthonlévő hívő édesanyáknak, mit mondanál?

Egy pár tanács. Első tanácsom: ismerd fel, hogy ez Isten akarata a számodra. Hogy Isten akarta, hogy otthontaníts. Második tanácsom: határozd meg a célját a tevékenységeknek. „Miért teszem ezt?” És ezután tudnod kell, hogy az ördög támad; mindenféle dolgot fog a fejedhez vágni, így jobb, ha józanul gondolkozol és felkészülsz erre.

- Hogyan lehet megszelídíteni az otthonoktatásból, mint életformából fakadó alapvető káoszt? (egész nap otthon van a család, tesókonfliktusok, rendetlenkedés, rendetlenség)

Fel fogod ismerni, hogy mekkora önfegyelmed van. Én felismertem, hogy az én önfegyelmem nem a legnagyobb. Szükséges, hogy legyenek családi szabályaitok és otthontanulós szabályaitok. Én úgy oldottam meg a rendetlenkedést, hogy megpróbáltam a minimálisra csökkenteni, mivel az hosszabbá tette a tanulós részt, nekem viszont olyan gyermekeim voltak, akik minél előbb meg akarták csinálni a feladataikat, hogy aztán lehessen az élet egyéb dolgaival foglalkozni.

A konfliktus rendszerint matekozás közben ütötte fel a fejét. Ekkor azzal kellett foglalkoznunk, hogy pontosan mi is volt a konfliktus oka és el kellett gondolkozzunk, hogy vajon hány ember is kell egy veszekedéshez. Miután felismertük, hogy két gyermek kell egy veszekedéshez (bár a két érintett motivációja nem azonos), meg kellett oldani a helyzetet mindkét részen és ki kellett őket békíteni. Nem mindig egyszerű tisztán látni, helyesen ítélni, de ez az a pont, amikor elkezdesz imádkozni és kéred, hogy: „édes Istenem, tegyél engem még annál is bölcsebbé, amilyennek valaha hittem magamat!”

- A gyerekeid segítettek neked a házimunkában? Hány éves kortól kezdted erre megtanítani őket? Mit mondasz arra, ha valaki úgy vélekedik, hogy szegény gyermekeket 'kímélni' kell?

Igen, segítettek a gyerekek, már a kezdetektől. Minden gyermekünknek feladata volt felöltözni, fésülködni, fogat mosni és rendbe tenni az ágyát. Aztán ott volt a mosás és a konyhai munkákban való segítés.

Megvan az ideje a munkának és megvan az ideje a játéknak. Ha szépen és gyorsan megcsinálod a munkádat, akkor több időd marad játszani. Nem ellenzem azt, hogy a gyerekek játszanak, de szükséges, hogy felelősséget is tanítsunk nekik, mert az élet nem csak a játékról szól.

A régebbi időkben a történelem során a gyerekek egész nap dolgoztak. Erre a túlélésükhöz volt szükség. És ezek a gyerekek is éltek és jó emberekké váltak.

- Tv, videójáték, mozi, buli - mi a véleményed ezekről? Mennyire vontál meg (vagy szabályoztál be) tudatosan olyan dolgokat a gyermekeid életében, amelyeket a társadalom nélkülözhetetlennek gondol?

Rájöttünk, hogy minél kevesebb médiumot engedünk nekik, annál kreatívabbak lesznek. Ezek a képernyős tevékenységek mind fizikailag, mind a kreativitásuk szempontjából erősen beszűkítik őket. Emiatt elég komolyan beszabályoztuk ezt.

Először is, nem volt a házunkban tévé és sok könyvet elolvastunk. És azt tapasztaltuk, hogy a gyerekek sokat rajzoltak és színeztek, kreatív játékokat játszottak, és együtt csináltak mindenfélét.

A világ nagyon elektromossá válik. Nemrég valaki azt mondta nekem: „amikor pár órára nem engedem gép elé a gyerekemet, akkor nagyon önző, goromba és élhetetlen lesz.” Emiatt kellene azt mondanunk, hogy nézd meg, mit tesz vele, valóban azt szeretném, hogy ez történjen? De azért tudniuk kell, hogyan bánjanak a médiával, hogyan használják a számítógépet – sok dolgot muszáj tudniuk. Tudjuk úgy használni, hogy használjunk vele?

Sok mindennel kapcsolatban, ami ma van, nekem nem kellett harcolnom, olyan dolgokra gondolok, mint pl. mobiltelefon.

- Ha visszanézel az elmúlt évtizedekre, hogyan látod: megérte a gyermekeidbe 'önteni' az életedet? Nem sajnálod a munkakarrieredet, amit elszalasztottál azzal, hogy otthontanítottad őket?

Lehettem volna igazán önző, szánhattam volna sok időt és pénzt magamra, de aztán megöregedtem volna és csak magam maradok.

Rendszerint nem könnyű megtenni azt, amit pedig megéri megtenni. Gyermekekbe ’befektetni’ rendszerint nem könnyű. És bár reméled, hogy jó jutalmát veszed majd a munkádnak, a szívüket mégsem irányíthatod teljes mértékben.

De visszacsinálnám, ha tehetném? NEM! És amikor befejeztem az otthontanítást, amikor végeztem ezzel, akkor Isten megadta azt is, amit e helyett választottam volna… Így végül mindkét területen betöltötte az életemet és megáldott engem. Úgy hiszem, azért, mert megtettem, amit Ő akart, hogy tegyek.

- Mesélnél egy kicsit arról, hogy hétgyermekes otthonoktató édesanyaként hogyan tapasztaltad meg Isten kegyelmét és szeretetét a nehézségek és a szépségek közepette?

Amikor nyakig benne vagy az otthontanításban, akkor nem olyan szép minden napod, de vannak pillanatok, amikor minden annyira egyben van - olyankor látod a jó reménységét annak, ami majd meglesz...

Most, hogy a gyerekek már nagyobbak és saját családjuk, saját életirányuk van, a nagycsaládunk a legfőbb támogató csoportjuk. Mi lehet csodálatosabb annál, mint hogy felhívhatod a testvéredet, vagy az édesanyádat, és megoszthatod a terhedet velük, tudva, hogy ők imádkoznak érted és a javadat akarják? Ez egy hatalmas vigasztalás egy olyan világban, ami annyiféle irányba tart... Ez tehát a jó része. És, bár amit teszel, az nem fog megtérülni egy hét vagy egy év alatt, de meg fog térülni végül.

Köszönjük ezt a tartalmas interjút, Jean néni! 



 

2013. május 3., péntek

Interjú David Potterrel




Férjemmel kitaláltuk, hogy mikrofonvégre kapjuk a közelgő 'Istennel otthon' konferencia előadóit. Elsőként a Potter házaspár férfitagját, Dr. David Pottert (a képen). Róla annyit érdemes tudni, hogy sok éve Magyarországon élő amerikai misszionárius, lelkipásztor, szolgálattevő, 7 otthontanított gyermek édesapja. A fenti fotón a még velük élő legfiatalabb gyermekükkel láthatóak.


- Most, hogy már kirepültek a gyermekeid és utolsó lányodat is lassan útjára bocsátod, hogyan értékeled az elmúlt sok évtizedes szülői tevékenységedet? Mit gondolsz az otthonoktatás melletti döntésetekről?

Visszanézve úgy gondolom, hogy jó döntés volt az otthonoktatást választani. Néhány gyermekünk szépen elboldogult volna egy normál iskolarendszerben is, és a végkifejlet talán nagyon más lett volna nekik. Néhány gyermekünk viszont teljes oktatási kudarc lett volna egy hagyományos iskolában.

Úgy gondolom, hogy a családunk nagyon jól összekovácsolódott: sokat beszélgetünk egymással, barátai lettünk felnőtt gyermekeinknek. Ez nagy részben annak köszönhető, hogy otthonoktattunk.

- Van, amit másként tennél? És ha igen, mi az?

Igen, talán. Bár ezt a dolgot a feleségem sokkal jobban meg tudja fogalmazni. Azt hiszem – és ez különösképpen a fiainkra vonatkozik - időnként túl korán vártunk el tőlük olyanfajta fejlődést, amit akkor és ott nem kellett volna. Jobb lett volna, ha nem erőltetünk bizonyos dolgokat idejekorán, hanem akkor tesszük rájuk a nagyobb elvárások terhét, amikor jobban megérnek erre, és jobban tudják kezelni. Itt most készségekről beszélek, pl. az olvasáskészség kialakulásáról. Az angol olvasás nagyon nehéz - ebben más, mint a magyar. És ennek elsajátítására egyszerűen nem álltak még készen a korai években. Másodszülött fiam héberül és görögül is jól olvas, de az angol olvasás megtanulása nagyon sok időt vett neki igénybe.

- Misszionáriusként, gyülekezeti szolgálóként, férjként, otthonoktató édesapaként, sokféle szerepben kellett egy időben helyt állnod. Nem okozott nehézséget ennek a megszervezése? Hogyan határoztad meg a fontossági sorrendet?

Ez egy jó kérdés, de nem biztos, hogy tudom rá a választ… Fel kell ismerned, hogy csak adott számú órád van egy napban és vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell csinálni, így hát megteszed őket. Nem vagyok biztos abban, hogy mindig jól csináltam. Sőt, valójában biztos vagyok abban, hogy nem mindig csináltam jól. De meg kell vizsgálni a fontossági sorrendet: Isten legyen mindig az első, a család a második, a munka pedig a harmadik.

- Volt olyan, amikor le kellett mondanod csábító ígéretes lehetőségekről, mert nem lehetett összeegyeztetni a családdal?

Volt egy nagyszerű lehetőségem, amit felajánlottak: taníthattam volna egy teológiai főiskolán, de ez mégsem jött össze. Mi akkoriban otthontanítottunk és azt gondolom, ez volt az oka annak, hogy végül nem kaptam meg a munkát. Ez kábé 18 évvel ezelőtt történt. Ebben az időben a két idősebbünket leszámítva minden gyerekünk otthontanult még.

- Missziós szolgálatod tapasztalatai alapján hogyan jellemeznéd a magyar férjeket? Miben térnek el az amerikai férjektől? Mire lenne a leginkább szükségük (a magyar férjeknek)?

Azt gondolom, hogy bizonyos értelemben a világ minden táján hasonlóak a férjek. A magyar férjekről, akiket megismertem, azt mondhatom, hogy jó családfenntartók - azaz keményen dolgoznak, hazaadják a pénzüket, és ilyen módon gondoskodnak a családjuk fizikai szükségleteiről, de azt gondolják, hogy itt vége van a kötelességüknek. „Ételt teszek az asztalra, biztosítok helyet, ahol lehajthatod a fejedet, veszek neked dolgokat, de ez minden, amit meg kell tennem.” Pedig ennél sokkal több dolog van! Ebben a kérdésben tehát úgy érzem, nem nagyon különböznek az amerikai férjektől.

Hogy mi hiányzik? Részt kellene venniük  a gyermekeik és a feleségük életében. Beszélgetni velük, megmutatni, hogy érdekli őket, hogy mi van velük. Természetesen vezetniük és tanácsolniuk is kellene őket, de néhányuk munka után, csak bekapja a kaját, bekapcsolja  a számítógépet, és eltűnik a szobában. Nem beszélgetnek a családtagokkal. Úgy gondolom, az egy szükséglet, hogy beszélgessenek a családdal és töltsenek időt velük.

Ez az egyetlen módja annak, hogy megmutasd nekik, hogy te törődsz velük, mert neked fontosak. És, ha a gyermekeid elhiszik, hogy neked fontosak, akkor szívesen fogadják majd a fenyítést is tőled.

- A nagycsalád szerinted miben állít különleges kihívást egy hívő férj/édesapa számára?

Elegendő időt találni mindegyik gyermek számára, hogy mindegyikük érezze, hogy ő személy szerint is fontos. Ha lehet egy dolgot mondani, amiben úgy érzem, elbuktam, akkor az ez a terület. Ezt nem tettem elégszer. És van olyan gyermekem, amelyik ezt elég jól viselte, de van, amelyik nem. Ezt a nagycsaládos apaság egyik nagy kihívásának mondanám: együtt lenni a családdal a történésekben és az eseményeken, amelyek által összetartás, együvé tartozás érzése formálódik a családtagokban.

- Mely hatásoktól kell egyértelműen megóvnunk gyermekeinket, ha szeretnénk őket Isten szerinti módon nevelni?

Sokféle kulturális hatás van, amit ide sorolnék.

Maga a kultúra egy szükséges dolog, mert az emberek nem boldogulhatnak e nélkül. A kultúra az a csatorna, amelyen keresztül továbbadjuk a múltból kapott bölcsességet. Azt a tudást, hogy hogyan kell egymással kapcsolatba kerülni, hogyan éljünk a társadalomban úgy, hogy közben ne öljük meg egymást. Hogyan adjunk el és vásároljunk, illetve hogyan építsünk kapcsolatokat inkább kedvesen, mint erőszakosan. Van azonban egy eleme a kultúrának, amelyik bűnös, és azt az Ige úgy hívja: ’világ’. A világ a kultúra azon eleme, amely szemben áll Istennel és az Ő Igéjével. Ez az, amitől meg kell óvnunk a gyermekeinket.

Maga a megóvás bizonyos esetekben izolációt jelent. Más esetekben pedig védőoltást. Érted, mire gondolok, amikor ezt mondom: védőoltás? Ez az, amikor egy személy testébe juttatják a betegség gyengített formáját, és a szervezet erre úgy reagál, hogy ellenanyagot fejleszt ki. És később már védett lesz azzal a betegséggel szemben. Korlátozott mértékben kitenni őket bizonyos hatásoknak, ahhoz, hogy a gyermek fölismerhesse, mi az, és megérthesse, hogy az rossz - úgy gondolom, ez nagyon fontos. De nagyon érzékenyeknek kell lennünk rájuk, figyelembe kell venni az életkorukat és az érettségüket, hogy képesek legyenek jól kezelni ezeket a helyzeteket.

A világ megjelenik a szórakozás formáiban. A plakátokon. Nemrég Romániába utazásom alkalmával Budapesten jártam. Egy kisbusszal utaztam, és beszélgetésbe elegyedtem a buszvezetővel, akiről kiderült, hogy hívő ember. És beszélgettünk a világ szennyéről, ami körülvesz minket, és akkor ő odamutatott a plakátokra. Azt mondta: „ott van, pontosan ott!” És igaza volt. De, tudod, nem kötheted be a gyermekeid szemét, amint kiszállnak az autóból. Ott van.

- Hogyan segíthet leginkább egy hívő édesapa a feleségének, aki több kisgyermeküket tanítja otthon?

Biztosítson sokféle forrást a számára. És minél több terhet vegyen le a válláról. Az egyik legjobb döntésem az volt, amikor vettem a feleségemnek egy üzenetrögzítőt. Így nem érezte azt, hogy folyton muszáj felvennie a telefont, amikor az csörög. Szóval csak vegyél le minél több terhet a vállairól. Pl. csináld meg a bevásárlást helyette. Aztán segíts neki úgy rendezgetni a gyerekeket, hogy ők is levehessenek terheket a vállairól. Miért ne tanulhatnák meg összehajtogatni és elpakolni a maguk ruháit, mosogatni, segíteni a főzésben, stb.?

- Neked sikerült megőrizni a gyermekeiddel való jó kapcsolatot a kritikus kamaszévekben és azon túl is? Mi a titkod, hogyan csináltad?

Azt nem tudom, hogy van-e valamiféle titok ezzel kapcsolatban, de ha igen, az olyasmi, amiről inkább őket kellene megkérdezned, nem engem. De a legtöbb gyermekemnél a kamaszévek nem voltak igazán nehezek, sőt, valójában örömteliek voltak. És ez akkor történik meg, hogyha neveled és fegyelmezed őket, amikor még kicsik. Beszélünk a tinédzserkorukról, de valójában mindenféle kamaszkori kapcsolatépítés, fegyelmezés, meggyőzés akkor indul, amikor még csak háromévesek. Tudod, ha egy család ma kezd ennek neki, akkor talán még nem késő, de minél tovább vársz ezzel, annál nehezebb lesz.

- Szerinted el lehet kerülni, hogy egy kamasz minden családi érték ellen fellázadjon? Mit tehet a hívő szülő, amikor azt látja, hogy a lázadó gyermekei rossz döntéseket hoznak? Hogyan kerülheti el, hogy összetörjön a szíve?

Nagyon fontos, hogy mindig legyen lehetőség a szabad kommunikációra. És meg kell tanulnod nemet mondani a gyermekeidnek és ehhez ragaszkodni. Hogy ne legyen ez folytonos viták tárgya a részükről, vagyis valahogy megtanulják elfogadni a dolgot. Meg kell tanulnod megtartani az elveidet, de úgy, hogy közben ne utasítsd el a személyt sem. És adj mindig teret a szabad kommunikációnak.

- Hogyan segíthetünk gyermekeinknek megtalálni Krisztust? (Úgy értem, mit kell tennünk, hogy a Krisztusnak való elköteleződésüket elősegítsük?

Beszéltem az előbb arról, hogy mondjunk nemet a gyerekeinknek és ragaszkodjunk ehhez. Vannak nagyon leuralós szülők. Többek között ezért is tervezem, hogy az előadásomban érinteni fogom ezt a témát. De ha te állandóan szigorú kontrollt gyakorolsz az életük fölött, akkor vagy be fognak lázadni (mivel képtelenek lesznek azt elviselni) vagy úgy fognak felnőni, hogy nem tudják, hogyan hozhatnak meg döntéseket önállóan. Erre a hozzáállásunkra tehát oda kell figyelnünk, ezt kerülni kell.

Gyermekeink Krisztushoz vezetéséről: mi megpróbáltuk szembesíteni őket az evangéliummal és gyülekezetben tartani őket, hogy állandóan hallják az evangéliumot. Ezek után azonban nem nyomattuk őket, hogy döntsenek Krisztus mellett.

Amikor egyikük-másikuk azzal állt elénk, hogy „szeretnék megtérni!”, akkor azt mondtuk neki, hogy „rendben, nagyszerű. Akkor most várjál!” És ezen elgondolkozva akkor azt mondták, hogy „rendben, tudok még várni”. Aztán eljött az a pont, amikor azt mondták erre, hogy „nem várhatok, azonnal meg akarok térni!" Azért tettük mindezt, mert biztosak akartunk lenni abban, hogy ez az ő ötletük, az ő döntésük és nem azért akarják, mert bele lettek ebbe kényszerítve.

Aztán persze volt nálunk családi áhítat, és biztattuk őket, hogy tartsanak egyéni csendességet, valamint, hogy vegyenek részt a gyülekezeti szolgálatokban, stb. És aztán az Úrra bíztuk, hogy vonja Magához őket.

Köszönjük az interjút!

Jean Potter is beszélt nekünk gyermekekről otthonoktatásról, nevelésről, életről. A leiratát itt elolvashatod




 

Szívesen olvastátok