Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hét gyerkőccel meg két kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
_____________________________________________________


2010. december 17., péntek

Másképpen




Eszter kérdezte, hogy hogyan tanulunk másképpen, így akkor most megosztom veletek. Előre mondom, hogy az az ideális, ha mindenki a családjára szabott utat találja meg a tanulásban. Ez pedig nem egy bebetonozott valami, hogy most megvan az út, és akkor már mindig így lesz. Hanem, ahogy az idő halad előre, úgy alakul az otthonoktatás is a családdal együtt, dinamikusan. Nálunk is így van, útkeresők vagyunk, és ahogyan most csináljuk, az nekünk most működik. De a folyamatos változás lehetősége a mostani gondolkozásomban is benne van, és ez igazán nagy kihívássá teszi az otthonoktatást: folyamatos Istenre hagyatkozást kíván, meg folyamatos gyerekekre hangolódást.

Ezt kicsit megspékeli az a tény is, hogy egy otthonoktató család életében is vannak különleges időszakok, nehezebb korszakok és váratlan helyzetek, amik a megszokottól eltérő tanulást kényszerítenek ki, vagy engednek meg (ahogy tetszik).

Mi most abban a helyzetben vagyunk, hogy 5 hónapja Londonban élünk anyukámékkal és kamasz tesóimmal. Egy nem túl nagy ház nem túl nagy szobáját vettük birtokba, és ez a helyzet ezidáig áldás is volt, meg nem is. Kihívás kis helyre bezsúfolva lenni, főleg ha a nem túl nagy ház többi része is sűrűn lakott övezetnek minősíthető.:) Mint mondják, sok jó ember kis helyen is elfér, de a tapasztalataim inkább abban erősítenek meg, hogy egy ilyen helyzet nagyon leleplezi az ember szíve szándékait, és jó esetben mindaz, amit tapasztal, Isten előtti leborulásra kényszeríti.

Ezt olvastam egyik este:

És emlékezzél meg az egész útról,
amelyen hordozott téged az Úr,
a te Istened immár negyven esztendeig
a pusztában,
hogy megsanyargasson
és megpróbáljon téged,
hogy nyilvánvaló legyen,
mi van a te szívedben;
vajon megtartod-é
az ő parancsolatait vagy nem?
(5 Mózes 8:2)



Nagyon hálás vagyok Istennek az eddig itt töltött időért, és nem azért, mert annyira könnyű volt, nem is azért, mert most az. Hanem mert Ő folyamatosan formál: megmutatja, leleplezi, mi van a szívemben, és megtanít hálát adni olyan dolgokért, amiket azelőtt természetesnek vettem, szinte elvártam. Megtanít hálásnak lenni azokért a körülményekért, amik ellen természetes módon tiltakoznék és zúgolódnék. Isten hatalmas ebben is.:)

De a gyerekek tanulásánál tartottunk, és most erről szeretnék írni.

Hónapokkal ezelőtt egyik otthonoktató ismerősöm felhívta a figyelmemet egy pár Németh László gondolatra. Én nem olvastam egyetlen írását sem, és nagyon kevéssé ismerem a munkásságát, de elgondolkoztatott az, amit ez az ismerősöm róla írt. Ő azt írta, hogy Németh László vallotta, hogy a féléves magyar tananyag egy átlagos gyerek számára egy (!) hónap alatt elsajátítható. Ő úgy szervezte meg az iskoláját, hogy a vegyes korcsoportú diákok szinte egész félévben azt tanulhattak, amit szerettek volna (érdeklődés-vezette tanulás). Egy hónappal a féléves vizsga előtt viszont mindenkinek kötelező volt nekiülni, és a saját évfolyamának megfelelő tananyagon haladva felkészülni a saját vizsgájára (mint a felsőoktatási vizsgaidőszakban). És ez nála prímán működött.

Ez volt számomra az első impulzus. A másik az unschooling ('ánszkúling') volt. Az unschooling is az érdeklődés-vezette tanulásról szól, de nem iskolai kereteken belül működik, hanem otthontanulós formában. Az unschooling mégsem nevezhető szigorú értelemben vett otthonoktatásnak, mivel valójában semmi módon nem kötődik az iskolai rendszerhez.

Az unschooling teljes mértékben a gyerek kezébe adja a kormánykereket, ami a tanulásszervezést illeti. De még ennél is tovább megy, hiszen mindenféle iskolásdit és irányított tanulást kizár a gyerek életéből. Ez elsőre talán meggondolatlanságnak tűnik, de valójában akár jóval hatékonyabb is lehet az iskolai keretek közé szorított oktatásnál.

Az unschoolingolt gyerekek a családban élve, természetes érdeklődésüket követve önszervező módon tanulják meg a fontos dolgokat a világról. Teszik ezt azon az alapelven, hogy egy kíváncsi gyereket minden szükséges ismerethez elvezeti a kíváncsisága (és minden gyerek kíváncsinak születik). Ezen a ponton talán elgondolkozunk azon, hogy az iskolai tananyagnak hány százaléka nevezhető 'szükséges ismeretnek'. Vajon egy unschoolingolt gyerek mennyi iskolai ismeretet tud spontán felszedni és vajon az mire elég neki?

Mások tapasztalatai azt mutatják, hogy az iskolai ismereteket spontán is megtanulhatja egy gyerek, mégpedig nem is akárhogyan.


Az unschooling abból a meggyőződésből indul ki, hogy a gyerekek természetes tanulók. Hogy semmilyen külső irányításra nincsen szükségük, mert ideális körülmények között (külső irányítás nélkül) önmagukat viszik előre a tanulásban, és az egyik kérdésük eljuttatja őket egy következőhöz. Így minden lényeges ismeret lefedhető, bár nem abban az időpontban, amikor a szülő vagy egy tanár elképzeli, hanem pontosan akkor, amikor a gyerek megérett arra a tudásra. Mivel érett arra az ismeretre, és mivel a maga érdeklődése viszi őt oda a tanulnivalóhoz, ezért adott témakörből sokkal mélyebb megértésre tehet szert, mint egy olyan gyerek, aki mások által beütemezett sorrendben és időpontban tanul meg dolgokat.

Az érdeklődés-vezette tanulásnak megvan az az előnye is, hogy amire a gyerek természetes módon kíváncsi, azt megtanulás után sem fogja félredobni, hanem szívesen alkalmazza. Egy unschoolingolt gyereknek adott időpillanatban lehetnek hiányosságai, ami a vele egykorúak ismereteit illeti. Lehet, hogy nem 7, hanem mondjuk 10 évesen tanul meg írni. Az is előfordulhat, hogy a kémia előbb kezdi el érdekelni, mint a nyelvtan.

Ez talán szörnyülködéssel tölt el bennünket. De azért ilyenkor tegyük azt is hozzá, hogy a mai iskolai elvárások ellenére sok gyerek mégsem tud írni hétévesen, és ezen kívül más hiányosságai is lehetnek. Tehát az iskolai elvárás egy dolog, a valós teljesítmény és a valós tudásszint pedig egy másik. Ezért az unschoolingolt nem lóg ki a többiek közül, hiszen az iskolások sem tudnak mindent, amit elvárnak tőlük. Sőt. Adott esetben az unschoolingolt a koránál sokkal magasabb szinten is lehet azokból a témákból, amihez már az érdeklődése elvezette. Ráadásul őt nem kell, hogy frusztrálja valamely ismeret nem-tudása, sem az, milyen ütemben sikerül megtanulnia azt a dolgot, mivel otthon nincsen külső normához szabott haladási ütem.

És az is igaz, hogy amikor az unschoolingolt gyerek úgy sajátít el egy ismeretet, hogy teljesen meg van rá érve, akkor sokkal rövidebb idő alatt tanulja meg azt, mint ha előbb tanulná, mint kész rá.

Ha a végeredményt nézzük, akkor az unschoolingolt gyerekek harmonikusabban fejlődő emberek lehetnek, akik jobban ismerik saját erősségeiket és gyengéiket. Mivel megengedték nekik, hogy azt kövessék, ami fontos nekik, így megtanulták megérteni, hogy mi a fontos nekik. Ez elég nagy pozitívum, ha belegondolunk abba, hogy sokan felnőttként sem nagyon ismerik magukat, nincsenek tisztában a határaikkal, és gúzsba köti őket a másoknak való megfelelési kényszer. (engem is időnként...)


Ha az érdeklődés-vezette tanulás hatékony, ami így van, akkor bizony el kell gondolkozzunk azon, hogy miért vagyunk ennyire ellene. Hogy miért gondolkozunk úgy, hogy az a jó, ha a gyerekeink kemény munkának tapasztalják a tanulást. Azzal érvelünk, hogy már ilyenkor hozzá kell szokjanak ahhoz, hogy van, amit muszájból kell megcsinálni, mivel felnőttként sem lehet majd mindig azt tenniük, amit szeretnének, és ez valóban így van.

De a tanulás nem alkalmas arra, hogy a munkamorált erősítsük vele. Nem alkalmas, amennyiben a tanulás szeretetét szeretnénk megőrizni a gyerekünkben. A tanulás ugyanis teljesen máshogyan működik, mint a munka. Ha keményen dolgozunk, és erőfeszítéseket teszünk, akkor a végeredmény örömmel fog eltölteni. A munka öröme ez. A tanulás esetében viszont nem beszélhetünk erről. Mert ameddig a munka jutalma maga a végeredmény és ameddig a fizikai erőfeszítés boldogsághormonokat termel, addig maga a tanulás a tanulási folyamat örömétől lesz örömteli, nem pedig a fizikai vagy elmebeli erőfeszítéstől. Ha a tanulásban erőlködés van, az kudarcélményt fog okozni, ami jobban berögzül, mint az a megkönnyebbülés, amit a feladat befejezésével érzünk. Az erőlködéses tanulás megsemmisíti az örömöt, és ha nincsen öröm, akkor nem jön létre igazi tanulás.

Ez tényleg így működik, az otthonoktató konferencián is beszélt erről Leslie (Simonfalvi László), amikor kihangsúlyozta: a hosszútávú memóriába csak az örömmel tanult ismeretek kerülnek bele. Ha negatív érzés, mondjuk szorongás vagy félelem kapcsolódik a tanulási folyamathoz, akkor a rövid távú memóriába kerül az ismeret, de a hosszútávú memóriába rögzülnek a tanulás körülményei, meg maga a félelemérzet is.

(Lehet, hogy neked is ismerős ez a mondat: "egyáltalán nem emlékszem, hogy miről is volt szó azon az órán, de pontosan emlékszel arra, hol álltam, amikor a tanár megszégyenített"- ezek a jelenetek szinte beleégnek a memóriába, a kicsi részletekkel együtt, és hosszú évek múlva is visszaidézhetőek. De az ismeret nem, csak az érzés.)

A tanulási folyamat örömérzetét a stressz és az elvárások könnyen elvehetik. Ha a szülő hangulata nem elfogadó, hanem elváró, ha nem bátorító, hanem kritikus, akkor a gyerek számára a közös tanulás nem fog örömteli tanulást jelenteni. Márpedig az otthonoktató szülő a vizsgaelvárásoktól stresszelve könnyen lehet elváró.

Mivel a gyerekek természetes tanulók, az unschoolingoló szülőnek nem kell mást tennie, mint elfogadó és élménygazdag közeget biztosítania gyerekeinek, s ebben a közegben a gyerekek természetüknél fogva tanulni fognak, mindenféle nógatás, ösztönzés vagy kényszer nélkül a saját belső vágyukból kiindulva. Önmagukért, és a tanulás öröméért- éppen úgy, mint az első néhány életévben, amikor senki sem mondta meg a gyereknek, hogy mikor és mit kell tanulnia, mégis intenzíven fejlődött.


Az unschooling nagyon vonzó rendszer számomra, és teljesen el tudom fogadni, hogy működik. De van vele két probléma. Az első, hogy ma Mo.-on nem lehet megvalósítani. A magyar oktatási törvény megköveteli az otthonoktatott gyerektől, hogy megadott időközökben vizsgával adjon számot a tudásáról. A vizsga miatt nem lehet teljes önvezéreltségbe engedni a gyerekeket, ugyanis szorosan meg van adva, hogy melyik ismeretet melyik félévben kell megtanulni. És ez így minimális lehetőséget hagy arra, hogy a gyerek a maga ütemében haladjon.

(Ha mondjuk évente egyszer kellene vizsgázni, az sokkal tágabb teret engedne az unschooling-hoz hasonló megközelítésnek, de teljes mértékben sosem lehet alkalmazni egy vizsgarendszerben. Legalábbis úgy nem, ha a vizsgaeredmények mérvadóak a szülők számára.)

A másik probléma, hogy úgy hiszem, a tanulásuk is az én vállaimon nyugszik, és a nevelésükhöz hasonlóan Isten előtt enyém a teljes felelősség érte. Tehát a tanulás nem lehet teljesen szabadjára engedett, még akkor sem, ha jó irányba menne el. Úgy érzem, hogy maximálisan figyelembe kell vennem az igényeiket, és engednem szabadon tanulni őket, de tudnom kell közbeavatkozni és rásegíteni, ha arra lesz szükség (ez valószínűleg ritkábban fog megtörténni, mint gondolom...)

Lehet, hogy ez a gondolat nem is unschooling-ellenes. Lehet, hogy egy unschoolingoló szülő is ugyanígy közelíti meg ezt a kérdést: gyanítom, hogy ott is van kontroll, csak ez a kontroll nem látványos. Én mindenesetre úgy érzem, hogy emiatt a felelősségérzet miatt akkor sem tudnám teljesen szabadtanulni hagyni a gyerekeimet, hogyha ezt meg lehetne tenni Mo.-on. Persze ha lenne rá lehetőségem, valószínűleg nem teketóriáznék sokat, hogy élesben is kipróbálhassam az unschooling-ot: még az is lehet, hogy összeférne a felelősségérzetemmel.:)


Jelenleg azt látom, hogy nem kell a tanulásukat túlkorlátozni, nem muszáj minden fejlődést irányítani. Sőt, az a kívánatos, ha a háttérből figyelve tovább tanulom, hogy milyenek is ők, és hogyan tanulnak. Ha ismerem a gyerekem, akkor könnyebb megbízni a képességeiben, bár így is én felelek a tanulásukért.

Ezeket a dolgokat azért írtam le, mert a Németh László-féle gondolatok és az unschooling koncepciója ötvöződött a fejemben. Ehhez hozzáadódott a mostani helyzetünk, vagyis hogy lehetőségünk van sok hónapot vizsgakényszer nélkül eltölteni- s így jött létre az, ahogyan most csináljuk a dolgokat.

És hogyan csináljuk? Röviden így lehetne összefoglalni: nagyon nyugis tempójú iskolai követelmény szerinti tanulás, és nagyon szabad, nagyon rájuk hangolt, s emiatt igen intenzív világmegismerés folyik most nálunk. Az elsőt finoman én irányítom, a másodikat a gyerekek, és én mindkettőt nagyon élvezem (úgy látom, a gyerekek is).

Mindez úgy történik, hogy közben számon tartom azt is, hogy a külső számonkérésnek is el fog jönni az ideje. De ezen nem frusztrálom magam egyelőre.

Hogy mi lenne, ha félévkor vizsgázni kellene? Akkor is megpróbálnék az első hónapokban minimális időt ráfordítani a sulis dolgokra, és aztán begyorsítani. Amit ma megcsinálunk, az messze nem olyan stresszelő, ha tudjuk, hogy holnap kedvünk szerint kihagyhatjuk (elég, ha a felnőtt tudja ezt).

Én azért a Németh László által említett 1 hónap alatti intenzív vizsgafelkészülést, az első pár iskolai évben kitolnám 1,5-2 hónapra, de abba szépen belefér, ezt már kipróbáltuk elsőben. Akkor nem tudtam, hogy ezt már valaki kitalálta előttem, csak éreztem, hogy nekünk most így a jó.

Tehát egy átlagos tanévben is több hónapnyi érdeklődés-vezette tanulást lehet megvalósítani a tanévkezdés utáni első pár hónapban (a vizsgafelkészülés előtt).

Mi most tudatosan minimalizáljuk a sulit (keveset és kedvünk szerinti rendszerességgel tanulunk), és ez reményeim szerint maximalizálni fogja a tanulási kedvet és a hatékonyságot.:) Meglátjuk, hogyan alakul, és majd változtatunk, ha kell. Most azt érzem, ez a mi stílusunk, és ez az, ami eddig maximálisan működőképes nálunk.

Ez most csak az elmélet volt, legközelebb a gyakorlatról is írok. Folyt. köv.

10 megjegyzés:

  1. Kedves Eszti! Nagyon élvezetes bejegyzést tettél és elgondolkodtatót. Talán kettőnk látásmódja ott cseng egybe, hogy ezért nem értem, hogyhogy nem lehet a 6-10 éves korosztály iskolai nevelésébe, oktatásába több élményt bevinni, több spontaneitást, szabad órát (ami nem lityilötyi, szabad tere és közege az ismeretszerzésnek). Szerintem is 1,5-2 hónap alatt elvégezhető az első három osztály féléves anyaga, negyedikben talán inkább két hónap. Iskolai keretek között a nagy szakadékot és az alsó és a felső tagozat között látok! Erika

    VálaszTörlés
  2. Unschooling... nem tudom, mit gondoljak. Talán ha leülnék, és leírnám a gondolataimat, jobban látnám, hogy mi a jó és mi a rossz ebben. Érdekes amit írtál a Németh László féle "módszerről".

    Amiket leírtál az azért annyiban nem unschooling, mármint teljes elengedés, hogy azért nagyon tudatosan kell alakítani a környezetet és hétköznapokat, nem? Pl. szombat reggel megengedem, hogy magyar mesét nézzenek a TV-ben, ebből ma az lett, hogy 10-kor még nyúlángott a hétévesem pizsamában. Tehát gondolom, hogy egy unschoolingos napot nem szabad így kezdeni, mert akkor biztos nem lesz motivált a tanulásra. Tehát valószínűleg már kezdetek kezdetén tudatosan kell erre vezetni őket.

    Figyelembe kell még venni a gyermek természetét is (persze az első gyereket elrontottuk, tehát unschooling kihúzva :D

    Mert pl. az én lányom nagyon szereti a társaságot, és legszívesebben járna házról házra beszélgetni :D, ami akár jól is hangozhat, viszont az eredménye a szomszédolásnak a következő: tegnap a szomszéd lányoknál játszottak, ahol ugye egy szobában lehettek csak a felnőttekkel (egy szoba) és hát együtt nézték a brazil szappanoperát, miközben állítólag játszottak. És mikor hazajöttek, könyörgött, hogy hadd nézze tovább csak egyszer (ennyit az állítólagos játszásról). Na szóval, egy ilyen helyzetben nagyon nagy irányításra van szükség a szülő részéről.

    Persze mostanában az angol nyelvkönyvből másolja a rendhagyó igéket és mondatokat (ez már egy hete tart), de alapvetően a képességének nem megfelelő dolgokat "tanulja" vagyis képes kis háromszögeket rajzolgatni sorba egy füzetben órákig. Kételkednék abban, hogy ez nagyon előrevinné a szellemi fejlődésben.

    Bocs a hosszúságért. Csak gondolkodtam, és remélem, hogy adsz még néhány ötletet, ha így felborzoltad a kedélyeimet :D

    VálaszTörlés
  3. Erika, köszönöm, amit írtál.

    Elgondolkoztattál az alsós-felsős dologról. Az alsó és a felső minőségében is más: felsőben több a tanár, így többféle elvárás, talán személytelenebb is, és ez nem segíti a tanulás hatékonyságát. Viszont éppen a többféle tanárban van benne az a lehetőség, hogy legalább valamit megragadjon a gyerek az ismeretszerzés öröméből. Alsóban nagyon sok múlik a két pedagóguson. Néha talán túl sok is. Mert ha alkalmatlan a tanító, akkor a gyerek nagy hátrányba kerülhet. (Nem feltétlenül a tanulmányok szempontjából, hanem a tanulási kedv szempontjából.) Érdekes ez a kérdés.

    VálaszTörlés
  4. Eszter, három dolgot ki kell bogozni: talán ezek miatt homályos, hogy hogyan is működik az unschooling a gyakorlatban.

    Az egyik a tanulás, a másik a jellemfejlesztés, a harmadik a védelem.

    TANULÁS. Unschooling esetében a tanulás szabadon zajlik, nem irányítottan. Ez azt jelenti, hogy nincsen egy konkrét napszak vagy óra, amikor 'na gyerekem, most tanulunk', hanem megértjük, hogy a tanulás a nap bármelyik pillanatában megtörténhet, és a család kész ezt örömmel venni. Ehhez a szabadon tanuláshoz a szülőknek le kell vetkőzni a tanulással kapcsolatos tévhiteket : pl. hogy tanulás csak bizonyos testhelyzetben, bizonyos ruházatban, bizonyos időpontban, bizonyos könyvekből és csak felnőtt irányítása mellett történhet meg. Meg kell értenünk, hogy tanulás BÁRHOL ÉS BÁRMIKOR megtörténhet, ehhez egy érdeklődő emberkére van szükség, és egy ismeretet közvetítő csatornára. Ami lehet könyv, internet, film, de lehet egy másik gyerek, vagy egy felnőtt is. A tanulás szabadsága azt jelenti, hogy nem korlátozom a gyerekemet abban, hogy a nap melyik óráját használja ismeretszerzésre, hanem megengedem, hogy a tanulás a gyerekem életében spontán valósuljon meg.

    JELLEMFEJLESZTÉS. A jellemfejlesztésnek nagyon kevés köze van a tanuláshoz. Egy szorgalmas jellemű ember jobban előre jut a dolgaiban, így a tanulásban is, mint egy olyan valaki, aki lusta, s erről beszél is a Biblia. Azonban ez még mindig a tanulásról, mint kötelességről szól, nem a tanulásról, mint örömadó tevékenységről. Egy szorgalmas ember így is, úgy is megtanulja, amit kell, de egyáltalán nem biztos, hogy aki nem tanulja meg, az lusta. Lehet, hogy nem jól tanítják, vagy nem érdekli a tananyag, vagy nem elfogadó és bátorító a légkör, s így lehet, hogy nem a gyerek hibája miatt nem valósul meg a tanulás (tehát nem azért, mert lusta), hanem mert örömteli tanulásra nem volt megfelelő a közeg, vagy nem volt megfelelően viszonyuló a tanár. Tehát, amennyiben örömteli tanulásról beszélünk, úgy a gyerekünk jelleme azt alig vagy egyáltalán nem befolyásolja.

    A szülő feladata a nevelés, és nem helyes szabadjára engedni a gyereket, hogy csináljon, amit akar. De az unschooling nem is azt jelenti, hogy nem kontrollálom a gyerekem napját, hanem hogy nem kontrollálom a tanulását. A szülő feladata a napot a család számára értelmesen beosztani, ez a jellem kialakulásában is segíthet (rendszeretet). De egy nem jól beosztott napon is történhet tanulás, ugyanis az időbeosztásnak nincsen köze a tanulás sikerességéhez. (Ez viszont csak a szabad tanulásra igaz, az irányítottra nem, mivel utóbbinál a jó időbeosztás fogja lehetővé tenni, hogy a szülő meg a gyerek tudjon elegendő időt tölteni a tananyag elsajátításával.)

    VÉDELEM. Természetesen a szülő feladata eldönteni, hogy kikkel engedi a gyerekét játszani. Ha esetleg intő jelek vannak, s ezt nem lehet egy beszélgetéssel feloldani benne, akkor a szülő feladata távol tartani őt ezektől a gyerekektől. Isten előtt a szülő felel a gyereke testi és szellemi védelméért is, így az ő dolga megóvni a gyerekét a káros hatásoktól. Egy tévé elé letett gyerekcsoport szerintem káros hatású, főleg egy gyerektársaságra éhes oo gyerek számára. Az, hogy a lányod állandóan mások körül akar lenni, szerintem egy jelzés. Ez egy kísértés neki, és talán befolyásolható is a gyerek. Emiatt nem szabad ezt a vágyat túlzottan kiszolgálni, hanem éppen inkább ki kellene éheztetni- értsd jól.

    Hiszen a lányod a családban is emberek között van. Amikor másokra vágyik, az azt is jelenti, hogy nem jó neki, nem elég neki a ti társaságotok. Már nem elég érdekes neki a család, vagyis a szívét már megfertőzte a gyerekcsoport utáni vágy, és azt hiszi, ott jobb, mint otthon. (mekkorát téved...)

    VálaszTörlés
  5. Te írtad: "Figyelembe kell még venni a gyermek természetét is (persze az első gyereket elrontottuk, tehát unschooling kihúzva :D"

    Én nem így gondolkodnék. Lehet, hogy ma máshogyan csinálnánk, de azért az első gyerek sem mindenestül elrontott. Ráadásul ebben az életkorban nagyon sok mindent jóra lehet fordítani bennük szoros szülő-gyerek kapcsolattal, neveléssel és beszélgetéssel. Gyakorlatilag a szülőn múlik, hogy elrontott marad-e a gyerek, vagy megjavult lesz.:) Adott esetben sok időt és energiát kell belefektetni a kapcsolatba, hogy elinduljanak a változások, de ameddig nem mondasz le a lányodról, addig van jó reménységed átformálni őt. Ebben az Úr tud vezeti és tanítani téged is.

    A gyerek egyénisége minden gyereknél egyéni tanulási stílust kíván- illetve a tanulási stílus szerintem már születéstől megvan, de azt meg kell tanulni a szülőnek figyelembe venni, a gyereknek meg tudatosítani.

    Ha elrontott a gyerek, ha nem, akkor is van egy mód, ahogyan a születésétől fogva könnyebben sajátítja el a dolgokat, mint más módokon. Lehet, hogy több ilyen mód is van. A lényeg, hogy a lányod a személyiségétől függetlenül 'egyedi koktél' a tanulásban, csakúgy, mint minden ember.

    Az unschooling mindenféle természetű gyerekkel működőképes, mivel az unschooling a gyereket veszi számításba és szabadon engedi, hogy úgy tanuljon, ahogyan neki jó. Ha úgy tanulhat, ahogyan neki jó, akkor bizonyosan a neki leghatékonyabb módon fog tanulni, s így sikeres lesz a tanulásban és még örömmel is fogja tenni!

    VálaszTörlés
  6. Te írtad: "alapvetően a képességének nem megfelelő dolgokat 'tanulja' vagyis képes kis háromszögeket rajzolgatni sorba egy füzetben órákig. Kételkednék abban, hogy ez nagyon előrevinné a szellemi fejlődésben."

    Honnan tudod, hogy nem a megfelelő dolgokat tanulja a lányod? Lehet, hogy az elvárásod szerint nem itt kellene tartania, de az ő világában épp a megfelelő dolgokat tanulja.:)

    És az is meglehet, hogy annak, amit ő csinál, annak nem is a tanuláshoz van köze, hanem egy korábbi sikertelenség kompenzálásához. Önmagát fejleszti és magának ad sikerélményt ezzel a monoton tevékenységgel, mert ebben a tevékenységben öröme van (lehet, hogy a tanulásban most épp nincsen).

    Ha tényleg arról van szó, hogy a lányod valamit kompenzál, akkor érdemes megérteni, hogy mit is kompenzál, ugyanis az ember egy nem-ideális helyzetet kompenzál. Ha sikertelen az írásban, akkor lehet, hogy hagyni kell őt NEM ÍRNI, hogy ezáltal érzelmileg el tudjon távolodni a kudarcot okozó tevékenységtől. Ha sikeresen el tud távolodni tőle, akkor a kompenzálás idővel teljesen meg fog szűnni, mert nem lesz erre szüksége ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyen.

    Ha nem tud eltávolodni a kudarcos tevékenységtől, akkor a helyzet az idő múlásával egyre rosszabb lesz, míg végül az egész 'tanulásosdit', úgy ahogy van, meg nem fogja utálni. Lépni kell, mielőtt ez bekövetkezik, bár még ezt is vissza lehet fordítani, pozitívba, de az már adott esetben sokkal több időbe kerül.

    Az is lehet, hogy a lányod nem is kompenzál, hanem egyszerűen önmagát szórakoztatja: valaki papírt sarkát göngyölgeti, valaki kötöget, valaki takarít, mert örömet okoz neki ez a tevékenység. Ez felnőttekre is igaz, meg gyerekekre is. Mindenki csinál néha értelmetlen tevékenységeket, de ez nem feltétlenül elítélendő. Lehet, hogy a lányodnak a háromszög-rajzolás okoz örömet.:)

    Nem helyes, ha egy örömszerző tevékenységet szembe állítunk egy örömtelen tevékenységgel, elvárva, hogy önszántából rajongjon az örömtelenért (ez nem volt túl magyaros, de remélem értetted, hogy mit szerettem volna mondani).

    Ha a lányod nem szívesen ír, akkor nem elvárható, hogy az írással, mint tevékenységgel szórakoztassa magát. A fiam tud írni, de nagyon ritkán ír önszántából írottan, inkább a nyomtatott betűket használja. Pedig nem fűződik mély kudarcélmény az írástanuláshoz. (Szerintem nem jött még el az ideje, hogy írjon, ezért a megtanult képességével nem tud még mit kezdeni. Majd idővel biztosan nekikezd. Amikor megérik rá. Nem is macerálom ezzel.)

    Minden ember, és így a gyerekek is ösztönösen keresik azokat a tevékenységeket, amelyekben jól érzik magukat. És kerülik azokat, amelyekben nem tudnak örömet tapasztalni. Ha sikertelen az írásban (nem tudja annyira, amennyire magától elvárja, vagy amennyire tőle elvárod), akkor természetes módon fog magának más örömszerző tevékenységet keresni. Ha a tanulás nem ad örömet, akkor más tevékenységből szerzi meg azt az örömet, ami a kiegyensúlyozottságához kell. Szerintem ebbe nem kell feltétlenül aggasztó tanulási tendenciát belelátni.

    Eszter, bocs, hogy felborzoltam a kedélyeidet.:)

    VálaszTörlés
  7. Kedves Eszti,

    ismerem a véleményedet, hogy ami egyik családban működik, az a másikban csődöt mondhat. Ami miatt mégis "billentyűzetet ragadtam" az, hogy féltelek benneteket.
    Én úgy látom, hogy nagyon vékony jégen táncoltok - nem az unschooling miatt látom így. Azt ugyanis én is elképzelhető rendszernek tekintem, ha megvan hozzá minden alapvető körülmény (ingergazdag, dús, alkotó élettér).
    Az aggaszt, hogy sokszor írod, hogy az ösztönök, belénk oltott dolgaink, érzések vezérelnek az utadon. Nem értem, hogy tudod ezt összeegyeztetni azzal, hogy ösvényednek világossága az Ige.
    Én hiszem, hogy a mi ösztöneink, érzéseink, egész valónk megrontatott a bűn által, ezért nem lehet valódi vezérfonalként használni. Kérlek, hogy nagyon vigyázzatok, hogy a belénk/belétek csepegtetett humanizmust csírájában öljétek ki, mert elvihet rossz irányba.

    Továbbra is hűségesen olvaslak, bár már ritkábban írok hsz-t.

    pepita

    VálaszTörlés
  8. pepita, köszönöm a figyelmeztetést.

    Azt hiszem igazad van, fontos kicsit pontosítani, amit írtam.

    'Ösztön' alatt azokat az Isten-adta képességeket értem, amelyeket modern gondolkozásunkkal és tévhitekkel elnyomtunk (a keresztények is!). Ilyen pl.: az anyai gondoskodás ösztöne. Ilyen még a tanulás vágya is, az a természetes érdeklődés a világ dolgai felé, ami nem tanult, hanem velünk született.

    Az ösztönt semmiképpen sem abban az értelemben használom/használtam, amiben a humanista pszichológusok használják. Számomra az ösztön NEM egy ősi elemi erő, amely parttalanul hajt bennünket erre-arra. Hanem egy nem-tanult, Istentől kapott képesség, és ami segít elvégezni a feladatainkat, amiket Isten ránk bíz (pl. ismereteket szerezni, és a gyerekeink szükségeit betölteni, vagyis tanulni és gondoskodni a gyerekeinkről).

    Szerintem a kétféle ösztönértelmezés nagyon távol áll egymástól, s nem is ugyanarra a dologra vonatkozik. Az én értelmezésem Istenből indul ki és azt feltételezi, hogy az Istentől kapott feladatainkat végezzük el ezekkel az Istentől kapott képességekkel. A humanista értelmezés teljesen másra vonatkozik.

    Én még a szülést és a gyerekünket védő 'reflexünk'-et is ide sorolom (itt sem klasszikus humanisztikus értelemben használom a szót). Azért hívom ezeket is ösztönnek, mert nem tanult dolgok, hanem bennünk van a tudás, hogyan kell tenni: Isten adta belénk, és így áldás.

    Az 'érzések', amikre többször hivatkozom, nem Istentől független csalfa szívbeli kívánságokat jelentenek nálam, hanem Isten által megrostált érzéseket. Nem is arról van szó, hogy inkább az érzéseimre hallgatok, mint Istenre. Nem az érzéseim után megyek, hanem Isten vezet. Isten előtt nyíltan állok: a napi igeolvasás és a Vele való folyamatos kapcsolatom a szűrő, és ezen a szűrőn az általam érzésnek nevezett impulzusok átmentek. (És bár erről nem blogolok, de folyamatosan igyekszem magam az Ige mérlegén tartani.)

    VálaszTörlés
  9. Bevallom, megfordult párszor a fejemben, hogy az ösztön helyett valami más szót használjak, és az is, hogy az érzések helyett azt írjam inkább, hogy 'Isten erre vezetett'. De úgy gondoltam, hogy abban kontextusban értelmezhető lesz, amit írok, és úgy ítéltem meg, hogy zavaró lett volna állandóan azt olvasni, hogy "Isten hozta ezt elém, Isten erről győzött meg, Isten ezt mutatta, Isten ebben erősített meg". Nagyon sokszor hallottam már ezeket a kifejezéseket teljesen igeellenes koncepciók alátámasztására. Ezért én nem szeretek dobálózni vele. De ez mégsem jelenti, hogy akkor ez nekem nem fontos, vagy hogy Istenről áttolódott volna a hangsúly az életemben valami másra.

    Nem tudom neked bebizonyítani, hogy Isten vezet ezekben a dolgokban, de én tudom, hogy így van. Nagyon remélem, hogy az írásaimból lejön, hogy nem humanista forrásból szedem a gondolataimat, bár nyilván Isten bármikor helyreigazíthat, ha valamit mégis rosszul látok, és akkor Hozzáigazítom majd a dolgaimat. Ha ez nem így jött le, akkor ezentúl igyekszem tudatosabban és pontosabban megfogalmazni, amit gondolok, mert nyilvánvalóan nem akarok botránkozást kelteni.

    Pepita, igaz, hogy ösztöneink, érzéseink, egész valónk megrontatott- de amikor újjászülettünk, akkor újjá lett minden! Nem gondolom, hogy attól a perctől fogva teljesen mentesek lettünk a múltbeli dolgainktól, azt viszont hiszem, hogy ha engedelmességben napról napra Istenhez igazítjuk az életünket, akkor Isten képes az embert vezetni és szentségben és igazságban felnöveszteni őt Őhozzá.

    Jézus bűn feletti győzelmét folyamatosan kell az életünk minden területére alkalmazva Istennel elkülönítetté, vagyis szentté válni.

    Még egyszer köszönöm az intést, igen méltányolom. Azt mutatja, hogy fontos neked, hogy mi lesz velem, és ez jól esik.:)

    (Ha kusza voltam, akkor bocsánat, épp csak benéztem reagálni, rohanásban vagyunk...)

    VálaszTörlés
  10. köszönöm a választ :)
    pepita

    VálaszTörlés

Szívesen olvastátok