Dalma levele az otthonoktatásról

Ki az a Dalma? Egy jó barát, blogismerős. Valaki, akivel nagyon régen 'beszéltem' utoljára, s nem is tudtam, hogy él-e, hal-e. Aztán egyszer csak 'a semmiből' újra előbukkant, és hozzászólt. És engem nagyon szíven ütött, amit írt. Nagyon örülök, hogy olyan őszintén és tisztán megfogalmazta, hogy miről is szól ez az egész ovi-suli-munka-oo-dilemma: én így nem tudtam volna. Nagyon örülök, mert a levele szerint az Úr valamikor engem használt az ő életében. Most őt használta az enyémben. És úgy éreztem, hogy úgy jó, ha ti is elolvassátok.

Dalma megengedte, hogy közzétegyem az írását, ami eredetileg egy hozzászólásnak indult, az előző poszthoz. Most ő viszi tovább a témát.:) Levelét tartalmi változtatások nélkül közlöm, de a kiemelések tőlem vannak.

Sziasztok.

Egy évvel ezelőtt, amikor belebotlottam Eszti blogjába, nagy dilemmáim oldódtak meg. Isten szólt hozzám ezen a blogon keresztül. Pontosan azt mondta, amire szükségem volt, választ adott a kérdéseimre. Felszabadított a nyomások alól, megnyugtatta a lelkem ezzel kapcsolatban. Akkor még nem tudtam, hogy ez Isten, mert csak távoli kapcsolatban voltam vele, de különös megnyugvást és egyben egy újfajta lelkesedést éreztem.

A kislányom akkor volt négy éves, és nem tudtam eldönteni, hogy ovi vagy nem ovi. Minden porcikám és minden lélegzetem azt súgta, hogy NEM, kívülről minden meg azt, hogy IGEN... és hogy már MIKOR? Most is vannak küzdelmeim, rengeteg, de most már mindenre Istennél keresem a választ, Tőle kérek útmutatást. Akkor úgy éreztem, nem vagyok alkalmas otthon tanítani a három gyermekem, de tudtam, hogy ez a legjobb nekik és Isten is ezt akarja.

Ezt akkor úgy próbáltam ellensúlyozni, hogy Én (és nem Istennel) elkezdtem felhalmozni az otthonoktatással kapcsolatos anyagokat, tanítási tippeket, eszközöket, kb. 20-30 Gb. anyagot halmoztam fel , éjszakákon át lamináltam oktató kártyákat, fejlesztő játékokat... és most is ott csücsülnek érintetlenül- na jó, egy párat használtunk belőlük, de nem sokat!:)

Minden, amit most teszünk a gyerekekkel spontán jön: lehet, hogy csak pont aznap, amikor szükség van rá egy gondolat formájában, vagy egy blogon keresztül... most már tudom, hogy ez Isten, és Ő csendesen vezet, napról napra, semmit sem közöl előre, kutatnom, gondolkodnom kell mindenért. Isten a gyerek által teljesen átformál engem és általam a gyerekeimet is.

Szóval, ezt csak azért írtam le, mert szerintem ez minden anya életében az első térválasztó. Ha egy anya óvodába engedi a gyerekét, az fájdalmas neki. Fájdalmas az első elszakadás, mindenkinek. Én Istennek hála ezt nem éltem át, de nagyon fájdalmas lett volna, azt tudom. Szerintem ez minden anyában Isten hangja. Isten szólhat hozzánk a lelkiismeretünkön keresztül, az Igén keresztül, vagy akár egy blogon keresztül...

Igen, nem mindenki tudja tanítani a gyermekét, de csak azért nem, mert nem mindenki hallja Istent, nem mindenki adja át Neki az irányítást. Ez igaz, és ezért sajnos szükség van jó és lelkiismeretes pedagógusokra, viszont Isten mindenkit ki tud képezni erre. Ha meghallod Isten szavát, ha minden nap időt töltesz el Istennel, ha Istennel jársz, akkor képes vagy tanítani a gyereked, még akkor is, ha csak általános iskolád van!

Mert akkor nem te irányítasz, hanem Isten. Akkor Isten tanítja a gyerekeidet, a te közreműködéseddel. Sajnos nem könnyű ebben a világban ráhangolódni Istenre (mert egy csomó minden megakadályozza ezt). Én sokat küzdök az idővel, a nehéz és ronda természetemmel, nem tudom letenni Isten kezébe a dolgaim, nem tudom teljesen Istenre bízni az életem, mindig odaadom-visszaveszem, odaadom-visszaveszem...

A Sátán gyűlöli az embert, gyűlöli a családokat, gyűlöli a gyerekeket. Azt akarja, hogy elválasszon téged Istentől, azt akarja, hogy szétmenjenek a családok, azt akarja, hogy minél hamarabb kiszakadjanak a gyerekek a családból, hogy aztán rabszolgáivá tegye őket. Sokféle eszköz van a kezében ezekre, és sajnos, az egyik ilyen az, hogy elhitette az anyákkal, hogy munkahelyeken kell dolgozniuk , elhitette velük, hogy gyermekeiknek jobb helye van az intézményekben, nekik meg pénzt kell keresniük. Mik ezek az eszközök? Tv, újságok, rádió, óvoda, iskola, hitelek, divat, kényelem, karrier, egoizmus... és végtelen a sor.

Lehet, hogy túl kemény, amiket írok, de sajnos ez az igazság. Nagy harc folyik a világban, és nekünk választani kell, hogy kihez tartozunk, középút nincs. Ez nem azt jelenti, hogy az, aki nem otthonoktat vagy esetleg a múltban nem otthonoktatott, az a Sátánt szolgálja, hanem azt jelenti, hogy itt és most el kell döntened, hogy Istentől kérsz tanácsot abban, hogy mi a jó a gyerekednek, és bárhogyan is vezet, bármilyen választ is ad, Őt helyezed előtérbe. Még akkor is ha a jelenlegi körülményeid vagy az anyagi helyzeted mást kívánnak. Ha Istent választod, mindent megad neked, amire szükséged van.

Dolgozni MENNI vagy otthon MARADNI?

A legtöbben dolgozni mennek. A maradék otthon marad. Az örök kérdés mindig az, hogy melyik csoportban vagyunk te és én. Egyáltalán nem vagyok semleges a témában és szerintem senki sem az. Vagy így döntünk, vagy úgy, de a döntésünk mindenképpen kommunikál valamit a világnézetünkről. Olyan sok dolgot lehet erről a témáról mondani, de akkor menjünk sorában.:)

Merthogy maga az alapkonfliktus is többoldalú.

Az anyagi konfliktus: kétkeresős családmodell vagy egykeresős családmodell?
A társadalmi konfliktus: otthoni tétlenség az állam kontójára vagy munkahelyi foglalkoztatottság pénzkereséssel?
A karrier: családkarrier vagy munkahelyi karrier?
A lelki konfliktus: lehetek hasznos és teremthetek értéket otthon vagy ez csak egy munkahelyen valósulhat meg? Hol tudom jobban megvalósítani önmagam?
A családi konfliktus: pénztermelésemre vagy itthon maradásomra van nagyobb szüksége a férjemnek és a gyerekeimnek?
Az oktatási konfliktus: iskolába küldjem vagy otthon oktassam a gyerekeimet?
A hit: humanista világkép vagy keresztény világkép?

Húúú, ez egy nagyon hosszú poszt lesz... :)

Ha a probléma mélyére nézünk, ott csupán két kérdés éktelenkedik. Az első, hogy működik-e az itthon maradás vagy nem. A második, hogy nekem ezt kell-e tennem vagy sem. Miért éppen ez a főkonfliktus? Azért, mert az az alapfelállás, hogy otthon vagyok. Mindenki így kezdi! Otthon vagyunk, mielőtt munkába állnánk. És hazamegyünk, amikor kisbabánk lesz. Ezután sok-sok évet töltünk el otthon. De ez a második otthonlét sokak számára egy teljesen hibrid állapot. Átmenetinek tekintjük, olyannak, amely semmiképpen sem végleges, és amely bármikor belátásunk szerint megrövidíthető. Valóban erről van szó? Hogyan kell tekinteni az itthonlétre?

Két fontos dolgot az elején le kell szögezni. Az egyik, hogy egy Istennel nem törődő társadalomban élünk, amely Krisztus-központúság helyett leginkább emberközpontúságban, humanizmusban gyökerezik. Ez a társadalom vesz körül minket, és az életérzéseink jelentős része ennek a miliőnek tulajdonítható. Kiemelten igaz ez az anyasággal, illetve a munkába visszamenetellel kapcsolatos hozzáállásainkra. Amit ezzel kapcsolatban gondolunk, azt javarészben nem azért gondoljuk, mert igei meggyőződésre jutottunk, hanem azért, mert ezt a hozzáállást szívtuk magunkba az iskolában, ezt hallottuk a társadalomtól, ezt láttuk a családban .

Azt kell tehát mondjuk, hogy a hívő anya körül minden azt harsogja nagyon erőteljes hangon, hogy a gyes lejárta után a gyerekeket oviba kell járatni, és az anyának ekkor jön el az idő a munkába való visszaállásra. (Végtére is, lezárult az a korszak, amikor a gyerekének kizárólag az ő gondoskodására van szüksége.) A kicsiknek az oviból szinte egyenes út vezet az iskolába, és mire ez elkövetkezik, addigra a legtöbb anya már ezerrel belevetette magát a kiesett évek bepótlásába, ami a munkahelyi feladatvállalást illeti. Nagyon sokan így csináljuk, de szerintem lehet máshogyan is dönteni.

Nem muszáj visszamenni dolgozni. Nem muszáj oviba járatni a gyerekünket. Nem muszáj iskolába járatni sem.

Minden családnak lehetősége van máshogyan dönteni. De miért is döntene máshogyan bárki is, amikor "az a normális", hogy a dolgok úgy vannak, ahogyan vannak: a gyereknek ovi után jön az iskola, nekünk pedig az otthoni 'láblógatós' időszak után végre ismét az életünk része lesz az értelmes pénztermelő tevékenység? Nem értek egyet. Csak azért, mert nekünk azt mondták, s mi elhittük, hogy így normális, még nem biztos, hogy valóban ez az igazság... de nézzük sorban ennek a többarcú problémának a több arcát.

Az anyagi konfliktus: kétkeresős családmodell vagy egykeresős családmodell?

Erről hosszan el lehetne okfejteni, de szerintem a vita nem a pénz mennyiségéről, hanem annak felhasználásáról kellene, hogy szóljon. És most nem a bölcs pénzbeosztásra gondolok, bár ez is beleférne a gondolatba. Hanem a gyed-re/gyes-re gondolok, meg a költségekre. A gyed/gyes arról szól, hogy a kisgyerekes éveink idejére pénzt kapunk az államtól, és amikor ez a pénz lejár, akkor ennek a családi kasszából kieső összegnek a kipótlása végett merül fel az anya munkába állásának az igénye.

Ha nem lenne gyed/gyes, akkor a kisbabával bővülő családok megtanulnának abból gazdálkodni, amijük van, s ez hozna egyfajta állandóságot a költségvetésükbe. A gyed/gyes azonban felborít sok mindent: éveken át jóérzéssel rátámaszkodunk erre az összegre, így amikor 3 éves lesz a gyerekünk, és megszűnik ez a juttatás, az éppen úgy esik anyagilag, mint amikor kirúgják egy három lábú szék egyik lábát- beborulnak tőle a dolgaink. A gyes/gyes megszűnése egybeesik azzal, amikor az ovival kapcsolatos propaganda-tevékenység megindul a rokonok és ismerősök részéről "mikor megy oviba?" felkiáltással. Ez a kettő együtt elég ahhoz, hogy az anya komolyan fontolóra vegye a munkába való visszaállást, akár mint külső elvárást, akár mint kitörési lehetőséget.

A másik dolog, amiről ez a probléma szól, a költségek. Erről nem nagyon esik elég szó, pedig ha ezt az oldalt is komolyan mérlegelnénk, akkor lehet, hogy másfajta következtetésre jutnánk. Lehet.

Általában csak az otthonlét költségeit szoktuk mérlegelni. Mivel az otthonlét azzal jár, hogy az anya nem megy el dolgozni, ezért az otthonmaradást bevételkiesésnek könyveljük el, amit az anya újra munkába állásával próbálunk orvosolni. Azonban van másik oldala is a költségeknek, s ez maga a munkába állás. Ez az, amiről nem beszélünk. Mert ha az anya elmegy dolgozni, akkor a gyerekeknek is muszáj óvodába menni- pedig erre nem lenne szükség, ha az anya eleve otthon maradna. Az óvoda pénzbe kerül, és az óvodai étkeztetés is. Az oviba és a munkahelyre is el kell jutni, s ez képvisel bizonyos költséget. Lehetséges, hogy az apának, az anyának és a gyerekeknek is külön-külön kell házon kívül ebédelni, és ez valószínűleg sokkal drágább, mintha az anya megfőzné ugyanazt az ételt az egész családnak.

Foglalkozásonként lehetnek még egyéb programokhoz való hozzájárulások, kiadások is, tehát adott esetben nem jövünk ki anyagilag annyival jobban, mintha otthon maradnánk. Ha valakinek meg is éri anyagilag, más szempontok is vannak, amiket mérlegelni kell.

A társadalmi konfliktus: otthoni tétlenség az állam kontójára vagy munkahelyi foglalkoztatottság pénzkereséssel?

A társadalom nem becsüli az anyaságot. Nem értékeli az utódokba fektetett munkát, pedig a munka, ami a családokban folyik a társadalomra is hatással van. Ennek a nem-becsülésnek a kifejeződése az, amikor a társadalom tagadja, hogy a családban bármiféle jelentős értékteremtő munka folyna. A társadalom azt is hirdeti, hogy az anyáknak nincsen túl sok kompetenciája, s ezért szükséges minél előbb szakemberekre bízni a gyerekeket: mert az anya a későbbiekben már nem lesz képes biztosítani nekik azt, amire szükségük van. Azért nem, mert ő csak egy anya, mindenféle gyerekekkel kapcsolatos államilag elismert képzettség nélkül.

Érdekes, hogy ha van is pedagógiai képzettsége valakinek, a saját gyermeke nevelésére és oktatására akkor sem érzi képzettnek magát. Ez a tény vagy a képzettségét minősíti vagy a gyerekekhez való elkötelezettségét. Ha szereti a gyerekeket, akkor miért küldi el a sajátjait magától? Talán nem szereti annyira a sajátjait, mint a másokét, hogy óvoda vagy iskola helyett ő foglalkozzon velük otthon? Ha képzett arra, hogy foglalkozzon mások gyerekeivel, akkor miért nem érzi magát képzettnek arra, hogy a sajátjait otthon oktassa és nevelje? Nem hiszem, hogy ne szeretné a saját gyerekeit, nem erről van szó.

Azért nem akarja otthon oktatni őket, mert ezt nem tartja kivitelezhetőnek. Sajnos elhitte a társadalom hazugságát: hogy ő nem kompetens, mert anya, és csakis a rendszer kompetens, vagyis a rendszerben lévő tanárok és óvónők. Elfogadta, hogy az oktatási intézményeken kívül nem működik hatékonyan sem az oktatás, sem a jellemformálás. A rendszerben bízik, és nem a saját Istentől kapott anyai és pedagógusi kompetenciáiban.

A másik ok az, hogy a legtöbb pedagógus a rengeteg negatív tapasztalata ellenére, mégis hisz a kortárs csoport szocializáló és életre nevelő erejében, s ezt az erőt nélkülözhetetlennek ítéli a gyerekek egészséges fejlődéséhez. Mintha nem látnák a környezetükben, hogy mennyire nem jó gyümölcsei vannak ennek. Mintha reménytelen optimizmussal még mindig elhinnék, hogy a vélt jó gyümölcsök képesek felülírni ezt az erőteljes negatív hatást.

A képzett óvónők tehát óvodába, a tanárok iskolába adják a gyerekeiket, ahol más pedagógusok, ugyanolyanok, mint ők, fogják az ő gyerekeit foglalkoztatni és nevelni. Ha egy óvónő vagy egy tanár visszamegy dolgozni, akkor ő mások gyerekét neveli és tanítja, míg mások az ő gyerekét nevelik és tanítják. Micsoda pazarlás! A saját gyerekét is taníthatná ezzel az erővel- de nem teszi, mert a társadalom azt sugallja, hogy csak az az értékteremtés, amikor valaki pénzt is keres a munkájáért, s otthon maradva ez nem valósul meg.

Az igazság az, hogy a gyerekeinket Isten nekünk adta, és nem a szakembereknek. A szakemberek szeretnék a gyerekeinket birtokolni, a világ szeretné a gyerekeinket birtokolni, de Isten mégis nekünk adott képességet arra, hogy megadjuk a gyerekeinknek mindazt, amire az életben szükségük lesz. Nem azért szükséges otthon maradniuk velünk, mert anyaként azt képzeljük, hogy mi mindent tudunk, hanem azért mert mi vagyunk az anyjuk, ezért mellettünk van a helyük- ez jó nekik és Isten így tervezte el.

Sajnálatos módon maguk az anyák is lebecsülik mindazt, amit végeznek, és ezért olyan népszerű dolog visszamenni dolgozni. Mert az anyák is pontosan úgy tekintenek a családban végzett munkájukra, mint ahogyan a társadalom tekint rá, nem pedig úgy, ahogyan Isten. A társadalom szerint az otthon gyereket nevelő anyák a társadalmon élősködő nemkívánatos személyek. Olyanok, akik az adófizetők pénzéből fenntartott szociális támogatási rendszert csapolják meg, a saját gyerekvállalási hóbortjukat finanszírozandó. Minél többedik gyerek születik egy családban, időben annál hosszabb a kiesés a munkaerőpiacról, s így a gyerekek számával az állam vélt vesztesége is nő. A társadalom a gyerekeivel otthon lévő anyát azért értékeli nemkívánatosnak, mert kizárólag a profit-orientált termelést tartja értéknek. Mivel az anya látszólag nem állít elő hasznot, ezért nem értékes a társadalom szempontjából.

Pedig ez Isten nézőpontjából mennyire távol áll a valóságtól! Mégis, milyen sokan nem akarunk úgy szemlélni, ahogyan Isten teszi! Amit az anyák tesznek, annak nagyobb a hatása a gyerekeik életére, és a társadalom egészére is, mint a legtöbb más hatás (kivéve Isten közvetlen hatását). Ezt jól tudja az ördög, és ezért próbál meg távol tartani attól a döntéstől, hogy az anyaságunkat teljes egészében felvállalva otthon találjuk meg az Úrtól kapott hivatásunkat. Velünk ellentétben sátán tisztában van vele, hogy micsoda ütőkártya Isten kezében egy családnyi egészséges keresztény otthonban felnövekedő, hitben erősen álló fiatal- ők azok, akik Isten segítségével valóban célba találnak!

Mi ezt nem értjük, nem látjuk át, ezért engedjük be olyan könnyen a gyerekeinket egy morált romboló közegbe, szellemileg nem kompetens emberek felügyelete alá. S ezért van az is, hogy az otthon maradó anyáknak folyamatos küzdelmet jelent az elbizonytalanító külső és belső hangok között Isten hangjára figyelni. Pedig Ő minden más polgári foglalkozásnál értékállóbbnak tartja azt a munkát, amit egy anya otthon végez a családjában, s végső soron az Ő véleménye az egyetlen, ami számít. Tényleg így gondoljuk?

Látnunk kell, hogy vagy mi romboljuk sátán országát, vagy ő rombol minket: családunkat, gyerekeinket, kapcsolatainkat, és ezzel együtt Isten terveit is. Vajon Istennek mi a terve a gyerekeinkkel és a családunkkal? Vajon Ő képes megőrizni a gyerekeinket bármilyen közegben? Egyáltalán számít Neki a közeg?

Isten végtelenül kegyelmes hozzánk és szereti mindegyikünket, jobban annál, mint amennyire valaha bárki szeretett minket ezen a földön. Ő képes minden lelki sebünket begyógyítani, amit mások ütnek rajtunk, s Ővele a földi kapcsolatokat utólag is helyre lehet hozni. Azonban nem jó dolog Isten kegyelmére apellálva ártalmas közegbe helyezni a gyerekeinket. Isten a kegyelméből megőrizHETi őket az iskolai közeg ellenére is, de ha hit-szempontból mérlegelünk, akkor tisztán kell látnunk, hogy az iskolai behatások kétségtelenül nyomot hagynak majd rajtuk, és ez a nyom nem pozitív lesz. Kortárs közösségbe kerülve gyerekeink világnézete és jelleme bizonyosan negatívan irányba fog átformálódni. Negatívabbá annál, mint amilyen egy megfelelőbb közegben lenne. Van a sulinál megfelelőbb közeg a számukra.

Úgy hiszem, Isten számára nem közömbös, hogy milyen közegben nőnek föl a gyerekeink. Mint ahogyan az sem, hogy kik nevelik őket. A Biblia szerint Isten a gyerekeket a szüleiknek adta, hogy ők neveljék és ők formálják őket: nem csak az első három évben, hanem végig, amíg felnövekednek. A szülők nem tökéletes emberek, de Isten egyedül őket képesítette arra, hogy a saját utódaikat felneveljék és hogy az Úr félelmére (Isten tiszteletére és szeretetére) megtanítsák őket. Ennek kapcsán azon is el kell gondolkoznunk, hogy hívő szülőként mit várjunk a vasárnapi iskolától és az ifi óráktól: vajon azt a munkát hárítjuk másokra, amit nekünk kellene elvégezni, de mi nem vállaljuk föl? Nem leginkább a szülő feladata a 'hitre nevelés'?

Ha tehát a képzettséged miatt aggódsz, akkor inkább a tanárok képesítése miatt aggódj: Isten neked adott képesítést a te gyerekeid nevelésére, másoknak nem. (S az oktatás is a nevelés része.)

Meg kellene már látnunk, hogy micsoda jelentős hivatásunk van anyaként otthon!




E bejegyzés itt folytatódik.