Magától tanul... 2.

Volt egy első része ennek a bejegyzésnek, ez tehát a második rész. Itt Londonban kedden volt az első iskolanap a sulikban, én pedig továbbgondolkoztam a tanuláson.

Dodához visszakanyarodva, nagyon úgy érzem, hogy egy 8évesnek nem az a dolga, hogy ennyi órát és így tanuljon. Nincs itt az ideje... Mire itt lesz az ideje ennek a fajta tanulásnak, addigra már az érdeklődése másfelé kanyarodik, s csomó értékes órát elvesztegetek olyanra, ami nem az élet- én most így érzem.

Féltem a gyerekeim természetes kíváncsiságát, az érdeklődését és a tanulási vágyát- tartok tőle, hogy ezek fognak először áldozatul esni a sulis követelmények teljesítésének. Pedig éppen azért is vagyunk itthon, hogy ez ne történhessen meg. Eddig máshogyan gondoltam, de lehet, hogy az otthonoktatás nem véd meg ettől.

Félek, hogy a fiam egyszer csak úgy fogja látni a tanulást, amilyennek a vizsgák sugallják: teljesítendő elvárásnak. Félek attól, hogy egyszer majd leesik neki a tantusz, és megérti, hogy ez az egész iskolásdi nem az érdeklődés-vezette örömteli tanulásról szól, csupán a külső elvárásokról és a megfelelésről. Félek, hogy előbb-utóbb elsajátítja majd azt az iskolás mentalitást, hogy saját magát is a jegyein keresztül fogja értékelni, s ami nem ötös, az azt jelenti majd neki, hogy ő nem eléggé jó.

Talán, ha nem tanulásnak, hanem máshogyan nevezném az iskolai vizsgákhoz szükséges ismeretek elsajátítását, akkor nem hihetné azt a gyerek, hogy ez az igazi komoly tanulás, mert szerintem nem teljesen az. Szeretném hinni, hogy nem az a tanulás végső célja, hogy egy megfelelő jegyet írjanak be a bizonyítványba... Pedig sajnos a mi vizsgarendszerünk minden részletében ezt sugallja. Persze nem muszáj ezt a mentalitást átvenni, de nem tudom, hogyan akadályozhatnám ezt meg, anélkül, hogy a fiam szemében ledegradálnám a rendszert. Vagy szabad ledegradálni?

Az igazi tanulás az egész embert megmozgatja, hiszen az új tudáshoz szükséges részismereteket különböző emlékekből hívja elő, s a teljes lénye- a személyisége, az emlékei, és az érzései mind részt vesznek abban a tanulási folyamatban, amíg a kirakó darabjai a fejében összekapcsolódva új alkalmazássá alakulnak. A tanulás tehát nem csak az ismeretről magáról kellene, hogy szóljon, hanem róla, a tanulóról magáról is, aki az ismeretet birtokolja: arról is, hogy ez az ismeret mit jelent számára, milyen hatással van rá. Sajnos a vizsgán erre már nincs idő.

Lehetséges, hogy nem is a számonkérési rendszer alapvető hozzáállásbeli hibáival kellene foglalkoznom- az már adott, nem lehet változtatni rajta. Viszont mégiscsak itthon vagyunk, itthon tanulnunk, s az otthonoktatás elvileg megadja a szabadságot arra, hogy a tanulóhoz leginkább idomulva tanuljunk. Mostanában komolyan foglalkoztat a gondolat, hogy vajon ebből a gyakorlatban mennyi valósítható meg...

Tény, hogy megvan a lehetőségünk úgy tanulni, ahogyan akarunk. De vajon ezt tényleg meg lehet valósítani? Most, jelen pillanatban kétségeim vannak ezzel kapcsolatban.

Ha korlátlan idővel, korlátlan pénzzel és korlátlan energiával rendelkeznék, akkor mindegyik gyerekemnek személyre szabnám a teljes éves tanulnivalót. De nem rendelkezem az előbbiekkel, s nem érzem azt, hogy megvan a háttértudásom ahhoz, hogy minden előirányzott tankönyvet megkérdőjelezzek, aztán, hogy szétnézzek a piacon a fellelhető legjobb tananyagot keresendő, s ha olyat esetleg nem találok, akkor összedobjak egyet magam. Vagy akár kettőt, a gyerekek száma szerint... Erre nincsenek meg a lehetőségeim, és az energiám sem. Nem is érzem, hogy erről kellene szóljon az otthonoktatásunk: nem iskolai tanár vagyok, és az otthonom nem iskola.

Ilyenkor évkezdés körül újra lényeges, hogy tudatosítsam: elsősorban nem az oktatásért vagyunk otthon, hanem a gyerekekért. Nem a tanulmányaik nyomnak jobban a latba, hanem a személyük: hogy megismerjük őket, kapcsolatot építsünk velük, közös emlékeket gyűjtsünk, hogy szeressük őket. Hogy együtt formálódjunk Isten közelében, a családban, hogy mindenki megtalálja a helyét az életben, hogy azzá váljunk, amivé Atyánk megálmodott. Ja, és mellesleg tanulunk is. De nem szabad elfelejteni, hogy ez 'mellesleg'- a prioritások így alakulnak. Mert azzal boldogan együtt tudok élni, ha valamelyik gyerkőcünk egy Jézusért égő betanított munkás lesz. De azzal nem, ha egy Istennek hátat fordító sztárügyvéd.

Ez nem jelenti, hogy nem fontos a tanulás. Fontos. De nem a legfontosabb, és sohasem szabad azzá válnia. Nem pusztán az oktatásukért vagyunk itthon. Elsősorban nem erre hívott el az Úr. Hanem, hogy életközösségben velük élve megnyerjük őket Istennek.

Szóval iskolaügyben azt teszem, amit a lehetőségeim engednek: ha kézhez kapom a tankönyveket, akkor átnézem őket, azzal a szigorral, hogy aminél tudok jobbat, ott a jobbal helyettesítem. Talán majd közben is változik a véleményem, s ehhez képest alakítunk majd a tananyagon. Illetve a lehetőségekhez képest igyekszem rugalmasan kezelni, s a gyerkőchöz igazítani a megtanulandókat- ugorni, vagy kihagyni, amit nem találok működőképesnek vagy használhatónak. Nem szeretnék viszont hazardírozni, vagyis úgy elvetni valamit, hogy nincsen helyette megfelelő anyag. De néha átvillan az agyamon a kérdés, hogy ez minden, amit tehetek?

Van, amikor komolyan elmélázom azon, hogy magunk mögött kellene hagyni az egész iskolarendszert. Vagy egyszerűen abszolút nem készülni a vizsgákra, csak annyit, amennyit a gyerek érdeklődése enged. Talán készen lennék mindent magam mögött hagyni, ami a túlzottan irányított és beszabályozott tanulást illeti- talán. Ha lenne erre törvényileg mód, vagy ha tudnék olyan iskoláról, amelyik készségesen háttér-támogatna egy ilyen merényletben, még lehet, hogy el is gondolkoznék. De nem szeretnék keresgélni, nem hiszem, hogy erre ma Mo.-on lehetőséget ad a törvény. KÁR, de azért ott is jó, ahol most vagyunk.

Marad a gondolkozás, a vágyakozás, és az aktuális lehetőségek kihasználása. Végül is hálás lehetek, azért, hogy Mo.-on egyáltalán lehet otthonokatni. Mi tagadás, hálás is vagyok. Emellett pedig bízom abban, hogy az Úr vezet a megítélésben, amikor a tankönyveket 'szelektálom', és hogy kegyelme körülöleli majd a következő tanévünket is. Minden otthonoktatónak és minden iskolásnak is ez utóbbit kívánom.

A következő gondolatok az unschoolingról szólnak. Engem elgondolkodtattak. Ha lehetne... ki tudja...

"Egy új blogolvasó megkért, hogy magyarázzam el, mi az az unchooling, és ezt válaszoltam neki...

Az unschooling nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy iskola nélkül élni az életet. Ez abban különbözik a hagyományos otthonoktatástól, hogy sok otthonoktató bizonyos fokig az osztálytermet imitálja. Az unschooling-olók nem. Mi csak éljük az életünket, követjük az érdeklődésünket, rengetek anyagot biztosítunk a kutatáshoz és engedjük, hogy a gyerekek tegyék, amihez a legjobban értenek: tanuljanak. (...)

Az unschooling filozófiája lényegében azt mondja, hogy a gyerekek születésük pillanatától kezdve a saját tempójukban és a saját stílusukban tanulják meg azokat a dolgokat, amiket tudniuk kell. Nincsen olyan bűvös kor, amikor ez a képesség hirtelen eltűnik, és már mondani kell a gyerekeknek, hogy mit tanuljanak, mikor tegyék, és hogyan.

Vannak kutatások, amelyek megmutatják, hogy a legtöbb gyerek hogyan veszíti el fokozatosan a tanulás iránti érdeklődését és/vagy kezdeményező-készségét pár hagyományos iskolai környezetben eltöltött év után.

Ahelyett, hogy a tanulás öröméért tanulnának, noszogatva, jutalmazva és büntetve kell rávenni őket a tanárok által meghatározott munka elvégzésére. A tanárok jelentős időt töltenek a "tanulásra motiválás" módjainak elsajátításával. (Ezt a férjem is megerősíti, aki iskolai tanár.)
Az unschooling-olt gyerekeken nem látszik, hogy megtapasztalnák érdeklődésük vagy kezdeményező-készségük ilyenfajta elvesztését. Lehet, hogy nem fogja őket minden dolog érdekelni, amit egy átlagos iskolásnak tudnia kell az egyes évfolyamokon. De általában olyan módon alakítják ki saját érdeklődési körüket, ami a való világgal kapcsolatos tényleges tanuláshoz, és saját életükben alkalmazható tudáshoz vezet."


Az idézett rész eredetijét itt olvastam.

A gyermek magától tanul...

... ha hagyják. De mi nem hagyjuk, mert muszáj ekkorra számolnia, akkorra olvasnia... ma Mo.-on nem lehet a gyereket hagyni, hogy a saját ütemében fejlődjön, mert az állami keretek ezt nagy mértékben akadályozzák. Ilyesmiken is gondolkozom mostanában. Azért, mert látom, hogy az otthonoktatottam sem ül le magától 'tanulni', hanem ki kell jelölni rá az időt. Ez persze jó lehetőség lenne a munkamorál csiszolására, számomra viszont mégiscsak azt közli, hogy tud annál okosabb dolgot is csinálni a fiam, mint egy füzet fölé hajolva ceruzával a kezében feladatokat megoldani és gyakorolni, a való élettől távol.

Én ettől a tapasztalattól, mármint a nem-öröm tanulás tapasztalatától megóvnám Dodát. Jó lenne, ha addig nem lenne muszáj nekiállnia, ameddig olyan fontossá és érdekessé nem válnak számára a feladatok, hogy mindenféle utasítás nélkül maga keresi a lehetőséget a füzetelésre.

És ha magától soha nem jön el ennek az ideje? Hmmm- akkor lehet, hogy a való élet szempontjából nem is olyan fontos ez...

A munkamorál csiszolására a házimunkák és egyéb 'kötelességek' az alkalmasabbak. Én azt szeretném, ha a tanulás SZERETETE élete végéig megmaradna minden fiunkban: ha nem kötelesség lenne, hanem örömforrás, siker... szenvedély. Ezt most, gyerekkorban alapozzuk meg, vagy irtjuk ki, attól függően, hogy milyen tapasztalatokat hagyjuk szerezni. Nagy tehát a tét.

Úgy érzem, hogy a rendszer kiszívja a tanulási kedvet a gyerekemből. Rendszer alatt azt értem, hogy féléves anyag van, amit teljesíteni kell, s a gyerkőc nem akkor tanul, amikor ő érzi, hogy kell, hanem most tanul, mert most kell. A szívem erősen tiltakozik, későbbre tolnám a leülős tanulást: ha lehetne, hagynám most őt spontán fejlődni, emberi kapcsolatokon keresztül, iskolai rendszer nélkül tanulni. De vajon megtehetem?

A fiam éppen ideális korban van megannyi ismeret és készség elsajátítására- ezek között viszont nem szerepelnek a tankönyvek és füzet által megszabott ismeretek és készségek. Legalábbis nem abban a formában, ahogyan ott van.

Bevallom, sajnálok nekiállni Dodával az ún. tanulásnak. Sajnálom őt elvonni az emberi kapcsolatoktól, sajnálom azokat a perceket, amiket olyannal töltünk, aminek még nincsen itt az ideje, még akkor is, ha eddig tényleg szinte csak percekről volt szó. A másodikos tananyag már nem annyira sétagaloppos, mint az elsős volt, pedig azért az elsős sem volt teljes lazulás. Ahogy számoltam, napi szinten több órát kell majd eltöltenünk a különböző feladatok mellett: kötelező olvasmány, helyesírás, szorzás-osztás, szolmizálás, rajz, többek között.

(Még a tesire is gyúrni fogunk- na, nem mintha arra is muszáj lenne, de F. fontosnak tartja, és vállalta Doda felkészítését: ilyesmiket, mint kislabda-dobás, kötélmászás, labdavezetés, adogatás, meg hasonlók.)

Lehet, hogy az elején izgalmas lesz Dodának az új tanév, de az újdonság ereje rendszerint nem tart sokáig. Ez után pedig jön a tanulás, mint kötelesség: mert muszáj leülni, muszáj megcsinálni, mert vizsga van... Ehelyett, ha tehetném, inkább sok-sok órára kicsapnám őket a mezőre rohanni, kúszni-mászni, élővilágot felfedezni, esténként itthon meg ezerféle könyvet hagynék kóstolgatni, és beszélgetnénk, beszélgetnénk, beszélgetnénk és játszanánk és nevetnénk sokat... mindenféle suli és megfelelési kényszer nélkül...

Ilyen módon csupa 'való világot' tanulnának meg a gyerekeim: jóféle könyvekből és a természetből tanulnának. Mindkettő a maga kimeríthetetlen sokszínűségével, érdekességével szinte kínálja magát, hogy "fogj föl, érts meg, tanulj meg", s így a tanulásban maximálisan ki lenne használva minden gyerekünk Isten-adta természetes kíváncsisága. Nem lenne kötelező tanulással megfertőzve a tömény örömforrás, nem lenne semmilyen módon elrontva az érdeklődés-vezette tanulás... hmmm, ez tetszene.

Persze az is egy érdekes kérdés, hogy egyáltalán kinek a megfelelési kényszeréről szól ez az egész iskolásdi. Véletlenül nem anyáéról? Tényleg olyan fontos kell, hogy legyen nekem, hogy megfeleljen a gyerekem az iskola mércéje szerint, s ezzel együtt, hogy én is megfeleljek, mint otthonoktató anya? A kérdés akár így is hangozhatna: lehetek sikeres otthonoktató anya, ha tudatosan nem foglalkozunk a vizsgaeredmények alakulásával? Vagy már igaznak tartom a közgondolkozást, miszerint a jó anyának jó tanulók a gyerekei? Kell, hogy engem ez motiváljon?

Csak úgy gondolkozom... Ha a rendszer, amely elvárja bizonyos, számára fontosnak tartott tudás adott évfolyamon történő elsajátítását, nem megfelelő (alkalmazható) tudást vár el, s mindezt nem a megfelelő időben (túl korán vagy túl későn) várja el, akkor vajon úgy leszek bölcs anyja a gyerekemnek, ha az iskolai elvárásokhoz alkalmazkodom és megkövetelem azt, amit a suli is megkövetel, annak ellenére, hogy érzem, hogy az az ismeret akkor és ott a gyerekemnek nem hasznos? Vagy úgy leszek bölcs anya, ha a gyerekemhez alkalmazkodom, és fittyet hányunk a jegyekre?

Ez persze korántsem ennyire evidens, de könnyen lehetne az. Azonban az anyukák iskolai múltja interferál a gyerekre szabott tanulás gondolatával: hiszen mi még minden körülmény között arra törekedtünk, hogy jó jegyeket szerezzünk a suliban, mert szentül hittük, hogy az a jövőbeli boldogulásunk záloga, valahogy így: szorgalmas tanulás=jó jegy=jó munka=boldogulás; holott ez a négyes ma már sokak szerint nem állja meg a helyét. (És persze mást is ért boldogulás alatt a világ és mást a hívő.)

Mi lenne, ha tényleg nem foglalkoznék a jegyekkel, ha nem foglalkoznék az iskolai teljesítménnyel? Tegyük fel. Mi lenne, ha szándékosan nem érdekelne?

Most sok lelkiismeretes szülő biztosan felhördül: "Micsoda?! És mi van, ha emiatt a gyereked majd nem felel meg, és megbukik a vizsgán?" Azt hiszem az már önmagában is kétségbeejtő, ha egy gyerek tanulási motivációja kizárólag a jó vizsgajegyek megszerzésére szűkül. Ha egyedül az ösztönzi a tanulásra, hogy kap egy jó jegyet, akkor ott gond van. Én emiatt jobban aggódnék, mint egy feltételezett gyenge eredmény, vagy akár bukás miatt: a tanulás jófajta motiváló erejét visszahozni nehezebb, mint egy pótvizsgára felkészülni.

Én megfordítanám a kérdést: mi van akkor, ha a vizsgáin jól teljesít, ha az iskola mércéje szerint megfelel? Vajon ha a vizsgákon megfelel, azzal a való életben is megfelel és valódi tudást birtokol? Hipotetikus a kérdés, de hogy ha nem így van, akkor miért fordítsak kiemelten sok időt és energiát arra, hogy a suli mércéjének megfeleltessem a gyerekem, mikor ez annyira nem is segíti őt a későbbi boldogulásában?

Ha a gyerekem a meglátásom szerint normálisan halad, és magához viszonyítva láthatóan jól fejlődik, és ha az iskolai vizsgákon elért eredmény tényleg nem nyom sokat a latba a való életben használható tudás elsajátítása szempontjából, akkor egyetlen bukás sem kellene, hogy sokat jelentsen.

(Ne értsetek félre, nem mindenáron a bukásra gyúrunk Dodával, távol legyen. Csak elgondolkodtam azon, hogy egy bukás nem szükségszerűen a tanuló lustaságát, mint inkább érdektelenségét fejezi ki. Illetve azt IS kifejezheti. Lehet, hogy a gyerek keményen tanult, csak nem éppen erre a tantárgyra, mert ez most még nem érdekli... Ez persze csak elmélet, hiszen aki ma otthonoktató, az a gyerek igényeitől függetlenül a vizsgára készíti őt föl, nem a gyerek érdeklődése dönti el, hogy mit tanul meg és mit nem. De azért elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha nem így lenne: ha tényleg figyelembe vehetnénk a gyerekünk igényeit, ha megengednék ezt jogilag... jó lenne...)

Megannyi okos és tehetséges híres ember nem felelt meg az iskola mércéje szerint, sőt egyikük-másikuk valódi csődtömegnek volt bélyegezve az iskolában. Az élet viszont bebizonyította róluk, hogy az iskola mércéje egyáltalán nem számít, hiszen senkit sem predesztinál sikertelenségre az, ha az iskolában nem felel meg, mint ahogyan nem predesztinál a felnőtt életben való sikerre sem az iskolai siker.

Mégsem ennek a ténynek a tudatában élünk: nem hagy hidegen az iskolai eredmény, éppen ellenkezőleg- büszkévé tesz a gyerekünk sikere... De mi van a nemtúljó jegyekkel? Azokat az okok kikutatása nélkül egyszerűen kudarcként éljük meg... Ez pedig nem jó.
Egyetlen ember tanulási képességeiről sem ad objektív képet az iskolában elért eredménye. Ha lehet valaki nagy agy, vagy különleges tehetség rossz iskolai eredmény mellett is, akkor tényleg nem azzal kellene foglalkozzunk, hogy milyen az az eredmény, hanem azzal, hogy mi módon lehet maximálisan kihasználni a gyerekem adottságait az ő javára. Ez a tanulásához is kapcsolódik, de túl is mutat azon.

Ami a tanulást illeti: mentorrá és segítővé kellene váljunk, aki pontosan ismeri a gyereke adottságait, és olyan feladatok felé irányítja, ami számára kellően nehéz ahhoz, hogy kihívás legyen, de kellően könnyű ahhoz, hogy még boldoguljon vele. Ez valószínűleg nem fogja 100%-ban fedni az iskolai követelményt, sőt, az esetek egy részében csak nagyon kis százalékban fog megegyezni. S ha így van, akkor a szemünket a célon kell tartani a gyerekünk érdekében, s nem azon aggódni, hogy az iskolai jegyein nem, vagy nem eléggé látszik meg az a fejlődés, amit otthon figyelemmel tudunk rajta követni.

Ez tényleg így lenne jó, de akkor miért érdekel minket mégis annyira a jó jegy, a megfelelés? Nem a mi céltévesztésünk ez, a miénk, otthonoktató anyáké, akik számára a gyerekek vizsgajegye ad valamiféle pozitív megerősítést arról, hogy tényleg jól tesszük a dolgunkat? Nem ezzel igazoljuk magunkat saját magunk és mások előtt? De kinek akarom az alkalmasságomat bizonyítani ezzel a hozzáállással?

A szkeptikus rokonok és ismerősök, akik az alapján ítélik meg otthonoktatásunk sikerességét, hogy jók-e gyerekünk jegyei- ők eleve szkeptikusak. A szemükben bármit teszel, alkalmatlan vagy arra, amibe belevágtál. Őket fölösleges győzködni, nekik nem kell semmit bizonygatni, mert az alapdöntésedet nem tudják elfogadni, s azért nem is bíznak benned. Ezen vajmi keveset fog változtatni az, ha a gyerekeidnek jó jegyei vannak. Hagyni kell őket, szeretettel elengedni a fül mellett, ami nem épít, s nem kell nekik megfelelni. Ezt magamnak is mondom, újra, mert gyakran elfelejtem ezt a fontos igazságot, hogy: nem kell nekik megfelelni.

Egyedül Istennek kell, de Ő nem szkeptikus az otthonoktatásunkkal kapcsolatban, hiszen Ő hívott el, Ő tervezte el ezt a jót velünk. Mi talán nem mindig látjuk ezt kristálytisztán, de Ő tudja, hogy Vele képesek leszünk végigmenni ezen az úton, és azt is, hogy ez az út Őt fogja dicsérni.

A bukásról még az jutott eszembe, hogy az iskolában, ha egy tanuló megbukik, akkor a tanuló a lusta. Ha egy otthonoktatott megbukna, akkor az a szülő kudarca lenne, pedig a bukott tanuló nem a tanár kudarca. Érdekes ez...

A vizsgajegyekre és a megfelelésre visszatérve: Miért hisszük el, hogy erre a fajta igazolásra szükségünk van? Valóban a jó vizsgajegy tesz minket sikeres otthonoktatóvá, jó anyává? Tényleg a jó jegyekért kell dolgoznunk?

Miért hisszük el, hogy a jó jegyek és a diploma a boldogulás eszközei? S ha nem hisszük, akkor miért a vizsga miatt tanulnak a gyerekeink, s miért nem önmagukért és a tanulás öröméért?

Miért a vizsgától félünk, ha a sikert nem jegyekben mérjük? Ha egy gyerek valóban a tanulás öröméért tanul, akkor ő már jegyektől függetlenül sikeres és életképes: miért nem ez számít a fejünkben, és miért nem ezt kommunikáljuk a gyerekeinknek, amikor asztalhoz ülnek tanulni? Talán attól félünk, hogy a tanulás öröme nem lesz eléggé motiváló nekik? Hogy külső kényszerítő erő nélkül nem fognak tanulni? Kételkedünk a velük született tanulási készség erejében? Vagy nem hisszük el, hogy a tanulás készsége, és a természetes kíváncsiság az iskoláskorú gyerekekbe ugyanúgy bele van kódolva, mint a totyogókba, csak el lehet nyomni bennük?

Igazán fontos lenne hinnünk abban, hogy a gyerek tényleg tanul magától... ha hagyják.