Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2017. szeptember 14., csütörtök

Hát, nekiindultunk...



Másfél hete kihurcolkodtunk az albérletünkből: összeszedelőzködtünk, és az egész nyolctagú családot bepakoltuk a kisbusz+kisutánfutó kombóba. Felnőttek a gyerekekkel, a kutyával, a csomagokkal (könyvek is!), valamint az összecsukott bicajokkal együtt. Elbúcsúztunk azoktól, akiktől el szerettünk volna, majd nekiiramodtunk nyakunkba venni Európát (egy kis szeletét legalábbis).

Furcsa a visszagondolás: most nagyon szürreálisnak hat, hogy nemrég még otthon, Magyarországon laktunk. Akkor még csak szívben-fejben készültünk arra, amit most (jó értelemben) már a bőrünkön tapasztalunk.

Jelenleg az első állomásunkon vagyunk, Észak-Olaszország egy kedves kis régiójában. Összesen két hetet leszünk itt, s ebből már több, mint egy eltelt. Egy kicsit már felfedeztük magunknak a környéket. Nagyon szép vidék, igazi ráérős mediterrán: ez látszik a boltok nyitvatartásán, az emberek napbarnított bőrszínén, a nyitott és ízlésesen dekorált épületeken, a barátságos, mosolygós hozzáálláson.

Nagyon ritka, hogy az angol nyelvet tudjuk használni, itt mindenki (az üzletekben, a pizzériában, a panzióban is) leginkább csak olaszul kommunikál. Nagyon kevesen és nagyon kicsit az angolt, így igazi mélyvízbedobós olasz nyelvtudás felfrissítő időszak ez nekem. A családból ugyanis én vagyok az egyetlen, akinek van némi olasztanulós múltja (alapfokú nyelvizsga és gimi érettségi ebből a tárgyból).

Az elején eléggé frusztrált a helyzet, de egyre jobban megy. Persze nagy nyelvi fejlődést nem várok, de azért így is érezhetően leporolódott az a kis nyelvtudás, ami régről megmaradt. Ez inkább a hozzám intézett pergős olasz beszéd megértése, nem annyira az én magas röptű beszédem, mindenesetre kedvet kaptam elmélyedni ebben a nyelvben (is). Aztán, lehet, hogy a kedv nem lesz tartós, lehet, hogy alábbhagy majd, amikor elmegyünk innen, meglátjuk.

A hely nagyon kellemes, élhető: megragadja a fantáziát, a szívet, az érzekeket. Nem csak a szépsége, hanem a miliője is - egy kicsit talán a klíma, egy kicsit az olasz mentalitás, meg a nyelv. Vagy nem is tudom, hogy mi. Persze, nem olyan könnyű felhőtlenül lazítani és élvezni a dolgokat itt és most. Mert ugye az életünket, a jellemünket ide is hoztuk magunkkal, és az itt adódó váratlan helyzetekkel megspékelve ez okoz olykor súrlódásokat a családon belül.

Én mióta itt vagyunk, egy ideje folyamatosan mérleget vonok és gondolkozom az életemről, a viselkedésemről, a gyerekekkel való kapcsolatunkról, az időtöltéseimről, a reakcióimról. A jelenről meg a jövőről. Reményekről és perspektívákról. Meg beszélgetünk is, mi felnőttek: átbeszélünk, kivesézünk, előhozakodunk, reflektálunk. Amire kell.

Jó ez. Ebből a nyílt kitárulkozásból, meg a belső csendből, amiben vagyok (már amikor lecsitul a zaj körülöttem, mert mondjuk kint szaladgál minden gyerek és egy időre egyedül vagyok a szobában) indul ki minden változás. Valaki mondta mielőtt elindultunk, hogy amikor majd hazatérünk, biztosan nem ugyanazok leszünk, akik elmentünk - azt hiszem, igaza lesz.

Visszakanyarodva ittlétünkre: van olyan a családban, akinek már most honvágya van, ennek ellenére a gyerekek szájából és a miénkből is elhangzott már nem egyszer az utóbbi napokban, hogy annyira jó ez a hely, simán tudnánk itt élni... (persze, mostanában biztos nem fogunk). Sok élmény és benyomás ért minket, volt pár zűrösebb helyzet is, de valahogy mindig közösen erővel sikerült rajta túljutni és ez megerősíti a családunk működőképességébe vetett bizalmamat.

Emellett nagy nyugalmat ad a tudat, hogy vannak, akik imádkoznak értünk, az utunkért. Érezzük mindennap, hogy Isten a kezében tart és őriz. Szükségünk is van erre az 'érzésre', hogy velünk jön és nem marad el tőlünk az életünk Ura. Tudom, érzem azt is, hogy ez az egész mi életünk, mindennel, ami benne van: kegyelem. Csendes hála van a szívemben mindennap - és nem csak azért, mert itt vagyunk és mindazt láthatjuk, tapasztalhatjuk, amit enged Isten látni és megtapasztalni. Hanem pusztán amiatt is, hogy élhetünk.

Hogy szerethetünk. Hogy szeretnek. Hogy vannak, akikkel vagyunk egymásnak. Hogy vannak mások is nekünk - olyanok, akik gondolnak ránk, amikor nem lehetnek mellettünk, akiknek talán hiányzunk is. És nem utolsósorban az otthontanulás lehetőségéért (igen, elcsépelt, de ezért akkor is folyamatosan - hisz a világnak nem minden szegletében választható lehetőség ez, itthon viszont igen), még, ha most nem is kell vizsgáznunk. Meg kis hazánkért is, hogy ebben az országban élhetünk - még, ha most nem is otthon vagyunk.

Most gyűjtünk itt még pár élményt, aztán néhány nap és továbbutazunk. A következő helyszín Spanyolország dél-keleti régiója lesz. Nagyon jól érezzük magunkat az olasz hangulatban, de már várjuk, mit hoz Espagnola...


Szívesen olvastátok