Sok gyerek?

Mostanában sok mindenen gondolkozom. Újabban nagyon szeretem a csendet, pl. a gyerekek ébredése előtti órát, amikor az ágyban fekve gondolkozom az aznapról és lényeges vagy éppen lényegtelen kérdésekről. Meg az éjjelt, amikor mindenki bent szuszog az ágyában, és mi is nyugovóra térünk. Amikor sötét lesz, és még csak kerülget az álom. Akkor jó a csend, a gondolatok, az emlékfoszlányok, benyomások, amik az elmúlt napból visszacsengenek.

Nekem csend van a fürdőben is, mert a zuhanyrózsa zenéje csupán hátterét biztosítja a gondolataimnak, imáimnak. Szeretek ott lenni, csukott ajtók mögött, és már amolyan pavlovi reflexként, ha belépek és behúzom magam mögött az ajtót, rögtön megrohannak a gondolatok, és rögtön az Urat kezdi szólítgatni a szívem.

Mostanában kevés a zene körülöttem. És nem zavar, nem hiányzik, hanem úgy érzem, ez most termékeny közeg a gondolataimnak, termékeny közeg formálódni, változni, érni. Mert annyi dolog van napról napra, amihez kell az agyam, gondolkozni, tervezni, rájönni, megérteni. Mostanában erről szólnak a napjaim, és be kell valljam, hogy szeretem ezeket a napokat.

Kevés a zaj is körülöttem, legalábbis így élem meg, bármennyire is furcsán hangzik. Mert a gyerekek hangja nem zaj, hanem része az életemnek, olyan, mint a lélegzés: megy magától, és nem zavar, hogy megy, de azt azonnal észreveszem, ha megszűnik. (Nem, nem a teli torkú ordítozásukról írtam ezt, az más ügy. :D) Amikor nagy ritkán gyerekek nélkül magunk maradunk, az nagyon furcsa. Zavaró, bántó. Nem is csak a hiányuk rossz: hanem az a közeg, amiben együtt vagyunk, az megszűnik, és ennek olyan hatása van rám kicsit, mintha légüres térben sétálnék- túl nagy a mozgástér, túl életidegen ez a közeg...

A napokban a gyerekvállalásról gondolkoztam. No, nem annyira a miénkről, sokkal inkább általánosságban. Arról, hogy miért vállalnak és miért nem vállalnak gyerekeket, vagy sok gyereket az emberek. Meg hogy ez jó-e, és hogy van-e értelme.

Sokan sokféle módon pirongatnak minket, többgyerekeseket. Hogy felelőtlenek vagyunk. Hogy értelmes ember nem szül többedik gyereket erre a vad világra. Hogy nem csak megszülni, de felnevelni is kell. Hogy szegény gyerek, őt senki sem kérdezi, hogy jó-e neki, hogy ennyi testvér között elvész, mint individuum. Hogy úgysem lehet mindnek megadni a szükséges figyelmet, érzelmi és anyagi gondoskodást, és így borítékolni lehet, hogy hátrányt fognak szenvedni.

Nem semmi vádak. És a legtöbb esetben az ember csak áll bambán, és mindenféle értelmetlen érvek jutnak csak ilyenkor az eszébe, mert ezzel a tömény rosszindulattal nem tudunk mit kezdeni, lefegyverez, béklyóba ver, megbénít.

Én már elég régen szembesültem ezzel utoljára, mert utóbbi időben ritkán mászkálok kint akkor, amikor mások ráérősen beszólhatnának. Boltba is a párom megy, egyrészt, mert csak neki van jogsija, másrészt, mert. De Gabka barátnémnak és Orsinak az elmúlt hetekben kijutott a csípősebb megjegyzésekből. Ezek a történetek elgondolkodtattak nagyon. És ezeket a benyomásaimat írom most.

Tehát a tömény rosszindulatnál tartottam. Ez a rosszindulat majdnem mindig aggódó szavakba van csomagolva, hogy úgy tűnjön, mintha az a másik éppen a mi érdekünkben tenne építő észrevételt. Pedig erről szó sincs. Nem a mi kis családunkat, pénztárcánkat félti. Nem is gyerekeink mentálhigiénéjéért (hmm, szép szó) aggódik. Hanem gyerekfóbiás. Abban a társadalmi közmegegyezésben hisz, miszerint a gyerek egy olyan tényező az ember életében, amely akadályokat gördít a normálisan élvezhető élet útjába. Azt mondja, hogy kis gyerek-kis gond, nagy gyerek-nagy gond. És azt is, hogy kevés gyerek-kevés gond, sok gyerek-sok gond.

Ami engem a leginkább bosszant, az az, hogy ez az egész alapvetően nem is a gyerekvállalás kérdése, hanem sokkal inkább a gyereknevelésé, de ezt nagyon sokan nem látják be, és nem értik meg. Mert ha egy gyerek jól van nevelve: ha képes engedelmeskedni, amikor az tőle elvárható, és tevékeny része a családnak a maga szintjén segítve, akkor azzal a gyerekkel élhető az élet. És ha tíz jól nevelt gyereke van, akkor ugyanúgy élhető lesz az ember élete.

Viszont ennek az ellenkezője is igaz. Ha van egy vagy kettő neveletlen, illetve bocsánat, neveletlen gyerek nem létezik, mert mindenkit nevelnek valahogy. Szóval ha egy vagy kettő helytelenül nevelt gyereke van valakinek, olyan, akit végeláthatatlan kiszolgálással tiszteletlen kis akarnokká tett, liberális nevelési elvei miatt pedig korlátlanul garázdálkodó agresszorrá, akkor az tényleg siralmas élettel számolhat. És nyilván, ha ezt fölszorozzuk, akkor tíz helytelenül nevelt gyerekkel az élet már valóban valamiféle földi pokollal is felér.

Felmerül a kérdés, hogy akkor vajon az a megoldás, hogy ne szüljünk többet, ha már helytelenül nevelt gyerekeink vannak?

Sőt, lépten-nyomon tanácsoljuk másoknak is azt, hogy ők is tartózkodjanak az ún. gyermekáldástól, csak azért, mert az a mi esetünkben is inkább átok?

Nem az lenne a megoldás, hogy inkább megneveljük a meglévő csemetéinket? Hiszen hiába nem szülünk többet, attól még lesz egy, kettő, vagy akárhány már létező gyerekünk, akik továbbra is megkeserítik majd az életünket, ha ez így marad. És ezt látom én nagy gondnak: hogy az emberek megkeserednek. És a keserűségüket kiöntik azokra, akik boldognak látszanak a gyerekeik között. Mert ők nem boldogok, és nehogy már más az legyen.

A másik ide kapcsolódó dolog, a szülés. Meggyőződésem, hogy az anyák egy jelentős része saját tervei ellenére azért nem vállal több gyereket, mert átélt néhány traumatikus szülésélményt, és úgy érzi, hogy többet nem tudna és nem is akar végigkínlódni. Ezek azok az édesanyák, akik nem tudták földolgozni a traumát, és ezért másokat riogatnak szörnyű szüléstörténetekkel. Azt is a kötelességüknek érzik, hogy letörjék az ember optimizmusát és mindenképpen tragikus, de minimum traumatikus véget fessenek föl szegény érdeklődő várandósoknak, akik a hálójukba akadnak. Nem szeretném elpoénkodni, nagyon komoly ez a helyzet is, csakúgy, mint az előző.

De mi a megoldás?

Vajon segít-e valamit az, ha megpróbáljuk elfelejteni azokat a borzalmas órákat, amiket egy csoda, a gyerekünk születése jelentett a számunkra?

Úgy hiszem, hogy sem a passzivitás, sem az elkerülő mechanizmusok nem képesek végleges lelki gyógyulást hozni egy szülési traumából. Nem segít az sem, ha lépten-nyomon másokat riogatunk. Csak egy dolog segít: hajlandónak kell lennünk tenni a gyógyulás érdekében. Ez először is azt jelenti, hogy készek vagyunk szembenézni a valós helyzetünkkel, és megbocsátani azoknak, akik vétkeztek ellenünk. Hogy lépésről lépésre objektíven végigelemezzük, hogy mi történt valójában, és megpróbáljuk megérteni a jelenlévők reakcióit, döntéseiket és megpróbáljuk rekonstruálni a saját érzéseinket. Ebben a helyzetben el kell jutnunk oda, hogy már nem akarunk elmenekülni és felejteni, hanem föl akarjuk dolgozni. Ez a trauma súlyosságától függően lehet akár nagyon fájdalmas is.

Sajnos az anyák egy része inkább a menekülést választja, semmint a szembenézést. A menekülés viszont álmok összetörésével jár, és tervezett kisbabák meg nem születésével. Megkockáztatom, esemény utáni tablettákkal és abortuszokkal is. Mert ha az ember nem egészséges érzelmileg, akkor nem tud teljesen józan döntéseket hozni. Mert akkor arra törekszik, hogy minimalizálja a fájdalmat, és hogy ne kelljen emlékezni. Egy növekvő pocak a benne mocorgó kis élettel pedig nagyon is emlékeztet...

Meg kell értenünk, hogy egy szülési trauma, az egy ugyanolyan sérült lelkiállapot, mint amikor valakit megerőszakolnak, vagy súlyos baleset éri: onnantól fogva már nem vagy teljes egész érzelmileg. Nem szabad félvállról venni, és abban ringatnunk magunkat, hogy majd az idő mindent begyógyít- mert nem fog. Tenni kell érte. És ennek a legjobb módja, ha nyitott marad az ember egy következő gyermekre is. Ne fosszad meg a létezési lehetőségtől azt a kisbabát, aki jönne- pusztán azért, mert nem vagy hajlandó szembenézni a fájdalmas múlttal.

Egy élet mennyivel több, mint az a pár óra, amit a világrahozatalakor szenvedünk?

Elismerem, hogy nagyon nehéz kérdések ezek, de muszáj ezt az aspektust is fölvetnem.

Gondolkozz el valamin. Tegyük fel, hogy jól neveled a gyerekeidet. És tegyük fel, hogy csodálatos, szép szülésemléked van. Ha valaki garantálná, hogy ez a két dolog a hátralévő életedre nézve mindig igaz lesz: nos, akkor vajon hány gyereket vállalnál? Vajon képes lenne-e valaki lebeszélni téged egy többedikről, amikor sikertörténet számodra minden, ami a gyerekeidről szól?

Ha kiégett vagy, az nem a gyerekeid miatt van, hanem amiatt, hogy eddig nem neveltél helyesen- de ezt még meg lehet változtatni.

Ha összeszorul a gyomrod vagy a torkod a szülőszoba kifejezésre, az nem amiatt van, hogy nem vagy képes méltósággal, szépen szülni, hanem amiatt, hogy nem voltak ideálisak a körülmények, és a jelenlevő személyek hozzáállása (többek között a tiéd) nem volt megfelelő. A saját hozzáállásodon tudsz változtatni, a tőled független dolgokat pedig megtanulhatod jobban elfogadni.

Én tehát úgy látom, hogy azok, akik másokat erőszakosan igyekeznek lerombolni azzal, hogy a sokgyerekesség létjogosultságát elvitatják: nos, úgy tűnik, ők olyan emberek, akiknek bőven van mit sepregetni a házuk táján. Azt hiszem ez az, amire bátoríthatjuk őket, mi, többgyerekesek a sokgyerekesekkel, és azokkal együtt, akiknek még nincsen sok gyereke, de majd lesz. Bátoríthatjuk őket arra, hogy kezdjenek el sepregetni, és az jobbá fogja tenni az ő életüket is. (Velük együtt pedig a miénket is.)

És ha már ők nem tudnak kilépni a saját falaik közül, akkor legalább mi forduljunk megértéssel és szeretettel feléjük, még akkor is, ha nem várhatunk viszonzást érte... A szeretet nagyvonalú és előzékeny. Nem gerjed haragra, mindent remél... Azt hiszem, nekünk is van még mit tanulni.

Élünk, fejlődünk, tanulunk, avagy jóóóhossszúú poszt

Nagyot hallgattam az elmúlt hetekben. Sok minden történt. Leginkább belül, de kívül is. Inkább a látható fejleményekről szeretnék írni, de azt hiszem nehéz lesz elválasztani attól, hogy milyen úton és mivé formálódom.

Két hét vizsga utáni pihiszünet után ezen a héten újra belevágtunk a napi leülős foglalkozásokba Dodával és Rafival. Náti is csatlakozott és határozottan feladatot kért, úgyhogy egyszer volt kis feladatlapozás neki is. Azóta nem kérte, én meg nem mondom neki: majd jön, ha már kevés lesz neki az egyéb tevékenység.

A fiúk rákaptak a színezésre. Kora délután maguktól leülnek, elő a színest, és buzgón jár a kezük a papíron. Sokáig csak így ülnek, és beszélgetnek: lelkesen mesélik egymásnak, hogy mi van a rajzukon (néha muszáj kiegészíteniük az előrerajzolt képeket...) Zeki is odatelepszik az asztalhoz időnként, ami néha frusztráló a többieknek, mert őt még nem annyira köti le a saját lapra firkálgatás, viszont előszeretettel 'alkot' bele a nagyok műveibe, amire a sértett többnyire harsányan kiborul. Nem baj, meg kell tanulniuk elviselni és kezelni egymást, de ez most még leginkább segítséggel megy.

Ha elég nekik a színezés, akkor jönnek, hogy feladatozni szeretnének. Inkább mostanában így hívom, hogy feladatozás, nem tanulás. Bár néha még megfeledkezem magamról és azt mondom, "Doda, ma még tanulnod is kell!", ami önmagában nem igaz, hiszen szinte egész nap tanul- ha nem is a tankönyvből, de máshonnan. Egyik nap hozta a csillagászati lexikonunkat, hogy olvassak neki és jót beszélgettünk üvegházhatásról, tejútrendszerről, galaxisokról. Másik nap a teremtésről szóló tudományos előadást kérte, hogy hadd nézhesse meg (gépen van). Egyik nap gyufát meggyújtani tanultunk, másik nap a szakadt plüssállatokat varrtuk meg, amiben ő is tevőleges szerepet vállalt, s kedvet kapott ehhez a tevékenységhez. (Azóta buzgón ajánlgatja a szolgálatait e téren.) Persze nem mindennap ennyire kézzelfogható a fejlődés: vannak sokkal semmilyenebb napok is- de azt hiszem ez így jó.

Ezeket nem is dicsekvésképpen írom: tudom, hogy nagyon sok otthonban hasonlóan érdeklődő, okos és tevékeny gyerekek vannak. Azért írtam le, hogy meg legyen írva magamnak, mert nekem ezek tényleg mérföldkövek: többek között azért, mert mostanában kezdem felfedezni, hogy nem csak az a tanulás, amit az iskolában annak hívtunk. És ezt azt is jelenti a számomra, hogy áttolódik a hangsúly: csökken a jelentősége a feladatozós időszakoknak, bár azért még mindig fontosak. És ezzel együtt felértékelődnek hétköznapi életünk általános tevékenységei: mindaz, ami az iskolai tanulmányok szemszögéből kicsit sem tanulás, de valójában nagyon is az, és ezért nagyon fontos!

Ezt persze eddig is tudtam, de leginkább csak fejben: most kezdem megérezni, hogy mennyire valóságos és működőképes ez gyerekeknél. És hogy a mi családunkban is működik. Hogy nem kell külön szervezni a tanulást: nem kell megkövetelni, meg szigorral ellenőrizni. Nem kell megszerettetni vagy elősegíteni. Hiszen a gyerekekben minden kódolva van ahhoz, hogy a tanulás magától létrejöjjön: a természetes érdeklődés, a tudni akarás, a vágy a felnőttel lenni, azonosulni, utánozni, önállóan is megtenni- minden be van kódolva, Isten beléjük ültette, csak hagyni kell, hadd jöjjön: hadd LEGYEN tanulás!

A 'feladatozást' viszont szervezni kell, mert az nem feltétlenül olyanfajta, ami közel áll hozzájuk. Az iskolai mateknak például semmi értelmét nem látja a fiam, vagyis ez számára olyan tanulás, amit nem tud azonnal alkalmazni- így neki fölösleges tevékenység. Tudja, érti, megcsinálja, de MOST nem tudja a dolgaihoz kötni, ezért ez számára most céltalan tanulás. A céltalan tanulásnak meg semmi értelme: felnőttként szinte sohasem tanulunk csak azért, hogy tanuljunk. Mindig valamit szeretnénk elérni, és a célunkhoz annak a dolognak az elsajátítása az eszköz. A kisgyerekeknél is így működik a tanulás- egyedül az iskolában nincs így.

A kicsik pl. nem magáért a járásért tanulnak meg járni, hanem azért, hogy hatékonyabban közlekedjenek, mintha másznának. A tanulás tehát eszköz valami máshoz, nem maga a cél, mint az iskolában. Persze a tanulás maga is örömforrás, de mindig túlmutat magán a tanulási folyamaton. Legalábbis a való életben. Az iskolában nem értettük meg, hogy mi a tanulásunk célja: nem tudtuk, hogy miért azt és akkor tanuljuk, fogalmunk sem volt az egyes tantárgyak gyakorlati alkalmazhatóságáról, és az esetek nagyobb részében a megtanultaknak semmi köze nem lett semmihez, amit később csináltunk (ha mégis lett, akkor újra kellett tanulni, mert az akkor 'használhatatlan' tudást az agyunk már kiszelektálta és mélyre temette.)

Normális esetben a tanulás spontán jön létre a nap folyamán szinte feltartóztathatatlanul: ha engedem, ha nem szalasztom el, hogy megtörténjen. Én még csak most tanulom, hogy a spontán tanulás ugyanolyan fontos, mint a leülősen, irányítottan, feladatmegoldósan tanulós tanulás- ha nem fontosabb. Mert belém nem ez lett elültetve, és habár az iskolai tanulmányaim befejeztével, illetve a végével párhuzamosan megtapasztaltam a valódi, érdeklődés-vezette tanulást a saját életemben, és most is ezt tapasztalom, de a régi dolgok jól befészkelték magukat, ami eddig észrevétlenül kihatott a Doda tanulásához való hozzáállásomra.

Valahogy nekem azt sugallták még az iskolás évek alatt, hogy amikor nem izzadsz vért, és nem küszködsz, akkor az már nem lehet igazi tanulás. Mintha az örömteli, spontán módon, szinte észrevétlenül zajló tanulás valamiféle tiltott öröm, vagy a való élet szempontjából haszontalan hiábavalóság lenne, amivel nem lehet fontos dolgokat magunkévá tenni. Amikor elkezdtünk Dodával itthon tanulni, akkor is leginkább arra fordítottam figyelmet, hogy leülősen tanuljunk. Hogy az meglegyen. A spontánra nem figyeltem, nem is tartottam lényegesnek, mert úgy voltam vele, hogy azt nem fogják számon kérni, ezért nem arra kell gyúrni. Pedig az az igazság, hogy a spontán tanulás szárnyakat ad, és erőt a feladatozós, olykor értelmetlennek tűnő iskolai dolgok elvégzéséhez. Szabad hagynom a spontán tanulást, mert hasznos és a való életre készíti fel a gyerekeimet.

Persze nem mindennap megy ilyenformán, mint amit az elején írtam. Tegnap például Doda azt mondta, hogy szabadnapot szeretne kivenni: nem volt kedve a feladatozós tanuláshoz. Mondjuk meg tudom érteni. Ugyanakkor mindig van valami: fejlődik és ez elég. Persze az év végi vizsgán nem a tejútrendszerről kell majd beszélni, de úgy vagyok vele, hogy amennyire a keretek engedik, a szabad, önvezérelt tanulásnak szeretnék teret adni, és ezt bátorítani.

A szabadnap-kivételnek talán az is az oka volt, hogy az írás most nem annyira megy neki. Alapból is lassan csináljuk, de az utóbbi napokban mintha kicsit meg is torpant volna, vagy pedig figyelmetlen. Sokszor kell radírozni, és emiatt sikertelennek érezheti. Ezért hagyom kicsit, hogy lazuljon, aztán jövő héten bele fogunk és kicsit jobban fogok ráhatni ebben- ha látom, hogy nyitott erre. Végül is annyira nem sietünk, de azért év végére muszáj lesz megtanulnia írni. Talán még idő kell neki, még több idő. Az van még valamennyi. Ha rákattan, akkor úgysem lesz megállj. Addig meg elviseli a tevékenységet, megcsinálja, ha kérem rá, de nem mozgatja a dolog felettébb. Nyomtatottan szokott írni, többre még nincs igénye. Majd lesz.

Rafi minimáldizájnon fut, ami a feladatozást illeti. Neki most esedékes a Lexi könyv megvétele, mert olvasni már valamennyire tud, de azért a részképesség-fejlesztés nem árt- főleg a feladattartás miatt, ami ugye követelmény az iskolaérettségi vizsgálaton. Ez azt jelenti, hogy kell tudnia bizonyos ideig ugyanazzal a feladattal foglalatoskodni. Neki most nyílt ki nagyon az értelme, és kérdez, kérdez, kérdez: hol tőlem, hol Dodától, hol apájától. Logikázik, és rendszerezi a meglévő tudását- pont olyan, mint Doda volt ennyi idősen, még jól emlékszem. Érzelmileg is kinyílt, és kezdi kifejezni, mit szeretne, mi esne neki jól aktuálisan, mi zavarja. Tudja a családi szabályokat és olykor kétségbeesetten jön hozzám a szabálysértésekkel kapcsolatban, leginkább persze akkor, amikor mások sértik meg a szabályokat.

Ugyanakkor látom, hogy néha sikerül közel vonnom őt, és kezd készségesen engedelmeskedni és hallgatni rám, ami nagy lépés, mert ő mindig is kis lázadó és nehezen megközelíthető volt. Nagyon örülök, hogy nem kellett oviba mennie, mert nagyon nem tett volna neki jót: elrontotta volna ezt a kedves naivitását és az énképének sem tett volna jót. Azt hiszem, hogy vele kapcsolatban beérnek az imák, meg a beszélgetések... azért még mindig duzzogós, de sokkal kezelhetőbb és rövidebb ideig haragszik, mint akár fél évvel ezelőtt. Volt, amikor azt hittem, hogy mindig olyan marad, és hálás vagyok az Úrnak a változásokért. Van azért még teendő, meg imádkozni való, de most jó kicsit megállni, és megköszönni az eddigieket. (Köszönöm Uram, a munkádat a családunk életében!)

Van egy új dolog, amit pár hete vezettünk be, mégpedig a peer-rendszer. Nem tudom, van-e magyar neve, azt sem tudom, hogy ez-e a normális neve angolul, mindenesetre arról van szó, hogy mindegyik nagyhoz hozzárendeltünk egy kicsit, akiért felelősséggel tartozik. Ez nem jelent nagyon komoly dolgot, csak olyan egyszerűbbeket, mint segíteni villanyt kapcsolni, ha nem éri el, vagy levenni a székről, ha nem tud egyedül lejönni. Esetleg kicsit jobban odafigyelni rá. Nem állt szándékomban szigorúan betartatni ezt a rendszert, de a gyerekek elkezdték komolyan venni. Doda Zekiért felelős, Rafi meg Nátiért. Ott tart a dolog, hogy ha másik gyereket kérek meg, mint aki felel érte, akkor szóvá teszik, hogy "de hát anya, én vagyok felelős Zekiért, nem Rafi!".:) Tehát egyelőre működik. És mivel nem erőszakkal működik, hanem szinte spontán adaptálódott, megtartjuk.

Egyébként ezt a rendszert a Duggar családtól lestem el. Aki nem ismerné őket, ők 19 saját gyereküket nevelő amerikai keresztény otthonoktató család, akik sok évvel ezelőtt hitből Istenre bízták a családjuk méretét: vagyis semmilyen módon nem korlátozzák az Urat abban, hogy megáldja őket további gyerekekkel. A történetük kihívás elé állítja az ember hitét. Náluk is úgy van, hogy egy nagyobb gyerek van hozzárendelve egy kisebbhez, aki a cipőkötésben, utazásnál és a tanulásban is segít neki. Ez a rendszer praktikus, és mindkét gyereknek a javára válik.

Rafira visszatérve: a hétfő egy fontos nap, mert az oviban nagycsoportos felmérő lesz, amin neki is részt kell vennie. Ez lesz az első komolyabb megmérettetése: fogalmam sincs, hogy hogyan fog reagálni. Nem tudom, milyen jellegű feladatok lesznek, többek között ezért sem gyúrtunk semmire külön. Azért úgy sejtem, nem lesz gond. Már most hangolódom arra, hogy ne tulajdonítsak nagy jelentőséget ennek a felmérőnek, akármi lesz is az eredmény, de ez nem is olyan könnyű.