Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2017. május 10., szerda

"Hogyan tetted le a parázást az évek során?" (Olvasói kérdés az otthontanulásról)



Én úgy tapasztalom a saját életemben, hogy a parák sohasem hagynak el teljesen. Végigkísérik az életet, de rendszerint minden életszakaszban, minden helyzetben más formát öltenek. Olyan ez, mint a gyereknevelés. Amin egy háromhónapossal még parázol, az már eszedbe sem jut egy nyolcévessel. Meg, amin az első gyereknél szétaggódod magad, azt lazábban kezeled a harmadiknál - kizárólag amiatt, hogy telnek az évek, és te közben folyton-folyton gazdagodsz különféle, felemelő meg kijózanító élettapasztalatokkal.

Ezeknek a megtapasztalásoknak a hatására talán kicsit bölcsebb, kicsit kimértebb, de mindenképp határozottabb, céltudatosabb, magabiztosabb leszel, mivel az élettapasztalatokon keresztül jobban meg is ismered önmagad és úgy általában az embereket. Persze az, hogy az évek múlásával minden egyre könnyebb és egyszerűbb lenne, azért nem ennyire egyértelmű. Hiszen, ahogy nő a gyerek (és, ahogy korosodik a szülő), újabb kihívások, újabb félelmek vehetik (és általában veszik) át a régiek helyét, melyek, úgy tűnik, egyre komolyabb fajsúlyú helyzetekkel kapcsolatban merülnek fel. És az otthontanulás ezeket a parákat igencsak fel tudja erősíteni.

Akármekkora magabiztossággal indulunk is bele, olykor mindegyikünkre rászakad a bénító érzés, hogy mennyire kevesek is vagyunk mi ehhez az egészhez. Nem vagyunk kiforrott, kész jellemű személyek, nem mindig vagyunk türelmes, kedves emberek. Hitünk, lelki szokásaink ingadoznak: nem vagyunk mindenben követésre méltók, és persze nem is vagyunk erre büszkék. De, akárhogyan is érzünk, a gyerekeink minket figyelnek, elsősorban és leginkább a mi életpéldánkból táplálkoznak. A döntéseket mi hozzuk a fejük felett - szóval itt tényleg rajtunk áll vagy bukik minden.

Nyilván nem véletlenül tesszük, amit teszünk, nem is akarnánk másokra hárítani a dolgokat: számunkra rendjén van, hogy tőlünk függ a boldogulásuk, hogy mi hordozzuk a teljes felelősséget az ő lelki fejlődésükért, tanulásukért, jólétükért (és ebben a felelősségvállalásban alig osztozunk tanárokkal, nevelőkkel). Ez azonban időnként komoly lelki leterheltséget okozhat, főleg zűrősebb élethelyzetekben vagy a vizsgák közeledésével.

Kérted, hogy írjam le, hogyan jutottam túl a paráimon, de én nem ismerem a paramentes élet titkát! Nem hiszem, hogy lehet aggódások nélkül élni, mert, ha szeretsz valakit, akkor aggódni fogsz érte. Aggódsz, hogy elveszíted fizikálisan, hogy elveszíted lelkileg (elveszíted a szívét!), aggódsz, hogy nem leszel elég jó a számára (jó anyja, jó nevelője, jó mentora, tanára).

Hogyan is ne aggódnál, hiszen szereted és a legjobbat akarod neki! Aki szeret, az nem tud úgy élni, hogy a saját életének a gondjai, és a vele együtt élők életének a gondjai (sőt, néha idegenekéi is), meg a saját vélt vagy valós elemi félelmei, amik az ajtaján bekopogtatnak, egyáltalán ne érintsék meg.

Attól persze, hogy bekopogtatnak, még nem feltétlenül kell betessékelni és megvendégelni őket. És ebben segíthet, ha megértjük, hogy emberi mivoltunkból adódik, hogy a félelmek mindig meg tudják érinteni a szívünket. Ha ezt tudod, nem fogsz nagyon kétsegbe esni, amikor újra és újra megtörténik. Persze uralkodhatsz ezeken a félelmeken - valahol erről szól az egész földi utazásunk Istent és önmagunkat egyre jobban megismerve, elfogadva, felvállalva, megszeretve.

Ahhoz, hogy a félelmeimen túl tudjak lenni, őszintén magamba kell néznem, és meg kell találnom a választ arra a kérdésre, hogy pontosan mitől félek, és miért félek attól a helyzettől ennyire? Ha tudom, mi a para konkrét, néven nevezhető tárgya, ha pontosan meg tudom fogalmazni, hogy mi okoz ebben a helyzetben akkora félelmet nekem, akkor már pontosan tudom, hogy mit kell Isten kezébe letennem. Éppen most.

A Bibliából tudjuk, hogy a szeretet kiűzi a félelmet - ez azonban nem az én szeretetem (ennyire sosem fogok tudni szeretni), hanem az Ő szeretete. Isten nagyon-nagyon szeret téged, nagyon szeret engem is.

Mivel tudom, hogy szeret, képes vagyok elhinni Neki azt is, hogy Benne megbízhatok - és ez valóban így van. Ő nem szívbajos: tudom, hogy Neki tényleg elmondhatom, mi bénítja meg a szívemet. Vele megoszthatom a legelemibb félelmeimet. Amikor megteszem (mikor őszintén és nyílt szívvel elétárom lelki terheimet), akkor lehetőség kínálkozik: letehetem végleg Nála azt, ami lehúz, lenyom, megbénít. Kiönthetem Neki teljesen a szívemet, mert Nála mindig biztonságban van a szívem. És aztán, miután ezt megtettem, továbbmehetek szabadon.

Akárhányszor megteszem ezt, Isten akárhányadszor is szívesen és mély szeretettel fogad: én tudom Róla, hogy sosem utasít el. Néha harcolnom kell, hogy a kétségeskedés (az, hogy nem tudom pontosan, mi következik) ne kétségbeesésbe (páni félelembe) csapjon - vagy, ha át is csap, akkor is tudjak a csomagommal odamenni Hozzá és kiönteni Neki a szívemet. Újra, meg újra. Ahányszor csak elborít a félelem. Akárhányszor... A szívem így lassan meg tud szabadulni a ki nem mondott, fel nem vállalt belső félelmek súlya alól is, amelyek eddig talán titkon nyomtak, emésztettek.

Aztán persze, mindig jönnek újabbak. Félelmek. Aggódások. Idővel azonban megtanul az ember egyre gyorsabban reagálni: egyre kevésbé engedni, hogy napokra lehúzzon, amitől tartok, hogy aztán az a dolog teljes szétcsúszást okozzon. Ennek elkerülése érdekében folyamatosan igyekszem odapakolni a terheimet az Úr Jézus lábaihoz. És mivel időről időre megtapasztalom, hogy Nála mindig meg tudok nyugodni és fel tudok szabadulni a parálás alól, ezért egyre rutinosabb leszek az odamenésben: lassan reflexszerűvé válik ez.

Lehet, hogy az évek múlásával amiatt érződök, ahogy írtad, "lazábbnak", mert ezeket megtapasztaltam, és újra, meg újra tapasztalom. És ezen tapasztalatok által egyre erősödik a bizalmam Isten hűségében. Szóval nem én vagyok okosabb, hanem egyre bátrabban merem ráhagyni magam arra a Kézre, mely időről időre belenyúl az életembe szeretve irányba állítva engem. S terel arrafelé, amerre jónak látja. És azt látom, hogy nem ejt el.

Bár az élethelyzetek pont ugyanolyan ijesztőek tudnak lenni, mint korábban, már nem borít ki annyira a kísérőtünet létbizonytalanság-érzés: amikor úgy érzem, hogy kétesélyes a dolog, és egyáltalán nem tudható, hogy nem fogom e nagyon megszívni. Mert azt is tapasztalom ilyenkor, hogy amitől félek, Ő azt nem hozza rám.

Azokon a kivételes alkalmakon, amikor mégis enged az életemben megtörténni valamit, ami újra elemi belső félelmeket szabadít fel bennem, mindig áldás származik a rendeléseiből. És mindig elkészíti a kimenekedés útját is számomra. Ameddig viszont ezt nem látom megvalósulni, addig elrejtőzhetek a jelenlétében, tudva, hogy a legnagyobb aggódásom is fel tud oldódni az Ő szeretetében. Mindig.

Ami még sokat segít: ha odafigyelek arra, hogy fizikálisan mi esik jól (és mi nem) stresszes helyzetekben. Önmagunk vigasztalására, kényeztetésére gondolok. "Gyere, kicsi Én, itt egy kis marék boldogságmorzsa addig is, amíg gyötrődsz...!:)"

Néha ez a fajta öngondoskodás (egy nagy pohár hideg víz, kedvenc zeneszám bekapcsolása, egy forró mézes gyümölcstea, egy szelet finom süti, 15 perc magány, séta vagy gubbasztás, egy jó könyvpől pár oldal olvasása, vagy egy naaagy alvás) magában elegendő kizökkenteni a negatív hangulatból. Nem gondolnánk, de egy-egy kicsi dolog hatalmasat lendíthet a közérzeten. Jó közérzettel, kipihenve, nem dehidratáltan könnyebb a dolgokat a maguk helyén kezelni. Önmagam ridegen tartásával sokszor saját magam szivatom magamat, hiszen ha nem figyelek arra, hogy kényelmes helyzetbe kerüljek, akkor az elmém és a szívem kevésbé lesz hatékony, mikor a helyzet feldolgozására kellene koncentrálni.

Ami még segít (bármilyen furán hangzik), az a legrosszabb eshetőségek drámai végiggondolása. Általában ezeket a gondolatokat próbáljuk a leginkább elkerülni, azonban néha segít, ha egyszerűen szembenézünk a helyzettel és megkérdezzük magunktól: mi a legrosszabb dolog, ami ebben a helyzetben most megtörténhet? És ha megtörténne az a dolog, mit lépnék...?


Na, akkor gondolkozzunk - de tényleg! Mi a legrosszabb, ami történhet?

Nem sikerülnek a vizsgák? Egy kicsit ciki, de ettől már kudarcot vallunk, mint a gyermekünk szülei? Ja, hogy lúzerek leszünk mások szemében? De aztán meg, akkor mi van? Aki fontos, az a ciki hekyzetekben is mellettünk fog állni, akármi legyen is az, a többi meg akkor és ott úgysem számít.

Egy sikertelen vizsgának ritkán van végérvényes következménye: általában újra neki lehet futni, akkor meg egy élettapasztalattal több. Még mindig megvan a család, még mindig együtt vagyunk, így van kivel levonni a tanulságokat, van kivel feldolgozni az élményt és van kivel vigasztalódni (ők azok, akik majd segítnek összehozni a felkészülést a pótvizsgára). Ha jobban belegondolsz, nagy gáz, tragédia mégsem történt.

Ha elvennék a gyerekedet a hatóságok, ha elveszítenéd a házastársad vagy a szeretteid közül valakit, aki számodra a világot jelenti - az már igazi tragédia. Fájdalmas, kimondhatatlan súly egy ilyen történés az ember lelkében...

Van gyász, amibe szinte belebolondulunk. Van olyan mély fájdalom, ami annyira rátelepszik az emberre, hogy már könnye sincs, amivel kisírhatná a fájdalmát, szinte levegőt sem tud venni akkora seb esik a szívén. Ha történt veled ilyen, érezheted úgy, hogy sosem leszel képes újra rendesen élni, túllenni. De akárhogyan is érzel most, és történjék bármi körülötted (mert ki tudja, hogy holnap nem fog-e más, rosszabb dolog jönni?), a hullámok átcsaphatnak feletted, akár hetekig, hónapokig feküdhetsz a mélyben, ahogy Jónás vagy Jób - önmagadat nem fogod elveszíteni és az Úr Jézust sem fogod elveszíteni. Még az igazi tragédiákban sem vagy egyedül, hát még azokban a helyzetekben, amelyek az igazi tragédiák árnyékában kevésbé súlyosak!

Nincs tehát mitől félni, és a Bibliából tudjuk, hogy az aggódás éppen nem az, amivel a dolgok menetén akár egy szemernyit is változtatni tudunk. Ellenben Isten a hívő ember imádságára hegyeket is képes a helyükről elmozdítani. Neked vajon most mi az a hegy, amelyet el kellene onnan mozdítani, ahol van? És szerinted Isten nem tudja azt megtenni? Nyilván megtudja, a kérdés csak az, hogy akarja-e? Ha nem, akkor imádkozz, hogy adja kegyelmét és erejét, hogy el tudd viselni, amit rád mért. Ha igen, akkor imádkozz, hogy megtegye, ami az életedre vonatkozó jó tervének a része.

Ami fölött nincs hatalmad, azon felesleges előre örlődni. Ha megtörténik, amitől tartasz, akkor az ott és akkor egy megoldandó helyzet lesz az életedben - valami, amit túl kell élni, amiből fel kell tudni állni. De ebben már mindegyikünk szerzett tapasztalatot és eddig még mindig fel tudtunk állni, bármi ért. Ha meg nem történik meg a legrosszabb, akkor... akkor mindaz, amit aggódással töltöttél, elpazarolt, kárbaveszett idő lesz, amit ugyanannyi erővel derűlátó tervek farigcsálásával is eltölthettél volna. És akkor megspóroltad volna magadnak azt a sok rossz pillanatot, ameddig azon gyötrődtél, hogy hogyan lesz majd, ami nem is lett úgy.


Végszóféle

Sok helyzetben van lehetőség újrapróbálkozni, változtatni, javítani: az ember Isten segítségével meg tudja találni a megoldást. Ha beüt a krach, tudhatod, hogy szinte bármit túl lehet élni, szinte mindenhonnan fel lehet állni. Az Úr Jézus meg egyenesen minden lelki sebet be tud gyógyítani (Ő a nagy Gyógyító és életek helyrehozója).

Igazán nagy tragédia kevés adódik egy emberéletben, de a legnehezebb helyzeteket is túl lehet élni (mások is megcsinálták, felálltak lehetetlennek gondolt helyzetekből, te is meg tudnád csinálni). Ezen a ponton viszont szeretettel emlékeztetnélek arra, hogy jelenleg te nem vagy ott. Valószínűleg nem is leszel soha, hiszen nagyon-nagyon ritkán öltenek testet a félelmeink - milyen jó is ez!

Viszont, ha mégis odakerülnél, hogy megtörténne veled, amitől félsz, legalább tudhatod, hogy a helyzeted akkor sem lenne reménytelen. A helyzet sohasem reménytelen. De ettől még persze szabad néha úgy érezni, hogy az...



   

Szívesen olvastátok