Szia, kíváncsi Olvasó!

Ez itt a Matrózblog:
random gondolatok életről, hitről, tanulásról, meg minden másról. Hat gyerekkel, meg egy kutyával. Otthon élve, otthontanulva.

"Amíg kicsi vagy, ösztönösen csábít az ismeretlen TUDÁS nyílt vize. Otthon nincs iskola, csak te és a nyílt víz ... Minden a TIÉD lehet, amit befogadsz belőle!"


Üdv itt:

Eszti
________________________________________________________


2016. november 1., kedd

Beköszönő több hónapnyi hallgatás után



Nagy volt eddig a csend felénk, de csak virtuálisan. Az élet zajlik nálunk, mint mindenki másnál, és mivel benne élek, s élvezem, nem volt igényem azt itt a blogon megörökíteni az utókor számára sem az ismerőseimnek, sem ismeretleneknek. Jó így most nekem, boldogság van.

Annyi sok minden történt bennem és körülöttem az elmúlt hónapokban. Változtak dolgok belül és változott a helyzet itthon is. Ezen változásoknak több olyan személyes vonatkozása is van, amit nem voltam benne biztos, hogy meg szeretnék osztani. Aztán arra gondoltam, hogy végül is miért ne blogolhatnék róla? Talán hasznos is lesz. Talán valakit építhet, inspirálhat az éterben. Vagy csak megosztom, mert jó megosztani, hallatni kicsit a hangomat... én eltemetett kis blogteremben, amit nem is tudom, olvas-e még valaki. Akárhogyan is, ezt jó kezdőposztnak gondolom a hosszabb szünet után...


Családunk

Ugyanannyian vagyunk, ugyanott lakunk és még mindig otthontanulnak a gyerekek. Tavasz végén pár hónapra az öcsémmel gyarapodott a családunk, aki április elején érkezett hozzánk Angliából egy kis fej kiszellőztetésre és sok élménnyel gazdagította az életünket. (Mivel Á. talán nagyfiunkra volt a legnagyobb hatással, saját ötlete alapján nemsokára egy vendégposztban fog itt beszámolni a tapasztalatairól.)


A kocsi

Á. érkezése után egy héttel egy szép kisbusz tulajdonosai lettünk. Szükség is volt erre: nem csak azért, mert a korábbi hétszemélyes kocsinkat már egy ideje kinőttük, hanem mert azokban a hónapokban, amikor Á. itt volt, egyáltalán nem tudtunk volna vele meg a családdal együtt járni kelni. Azt ennél a témánál meg kell említenem, hogy ez az egész helyzet jócskán túlmutatott rajtunk.

Számunkra teljesen nyilvánvaló, hogy Isten rendezte el, hogy megléphessük, amit akkor még nem láttunk, hogy hogyan fogunk meglépni. Azt, amit mégis megléptünk hitben, bízva abban, hogy jól értettük az Urat és Ő nem ejt majd el minket félúton. Mindez jó döntésnek bizonyult: a vétel megvalósulásához vezető közvetlen körülmények létrehozása által Isten gondviselő kegyelmének a bizonyságát adta nekünk. Nagyon nagy öröm végre a teljes családdal kényelmesen beleférni egy járműbe! Kegyelem ez és áldás, és bennem meg nagy hála van. Köszönet földön és mennyben azoknak, akik ebben segítettek.


A munka

Tavaly nyár végén a férjem bíztatására belevágtam egy féléves online tanfolyamba, ami kihozta belőlem a nagyon mélyre megbújt rajzkészségemet. Ennek folytatásaként, meg mert a helyzet úgy hozta, tavaly decemberben hivatalosan is vállalkozó lettem. Ez kezdetben nem jelentett többet online nyelvoktatással foglalkozó weboldalunk futtatásával kapcsolatos alkalmi besegítéseknél, idén nyártól azonban már élesben (napi szinten) dolgozom a családi vállalkozásunkban.

Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ezt fogom csinálni, mivel hosszú távon is kizárólag anyaként és feleségként képzeltem el magam. Eszem ágában sem volt munkát keresni magamnak és ezt igen komolyan gondoltam. Meg voltam ugyanis győződve arról, hogy nem tudnám a család háttérbe szorítása nélkül kezelni a külső elvárások okozta stresszt, emiatt pedig ezt a malőrt mindenki megsínylené. Ma kicsit árnyaltabban látom a dolgot.

Tény, hogy jól kell gazdálkodnom az erőforrásaimmal, hogy mindenre jusson, ami fontos. Ugyanakkor az is tény, hogy ez az egész nem tőlem jött. Nem én kerestem, nem én akartam ezt a munkát, hanem lépésről lépésre (ma sem tudom, hogyan) 'hely csinálódott' ennek az életemben. Anélkül, hogy én ezt vágytam vagy megléptem volna. És pontosan amiatt, hogy ezt nem én verekedtem ki, emiatt gondolom, hogy jó sülhet ki ebből. Hiszem, hogy bízhatok abban, hogy Aki elémtolta ezt az új helyzetet, az velem lesz és megmutatja magát akkor is, amikor meg kell birkóznom az ehhez kapcsolódó kihívásokkal.

Most nagyon jól érzem magam abban, amit csinálok, és úgy gondolom, ez a ténykedésem - ha jól csinálom -, pozitív hatást gyakorolhat a családunkra is. És, hogy kerek legyen a torta, újabb dolgok tanulásába is belevágtam. Meg vannak jó kis tervek, amik megvalósításra várnak... elkapott tehát a gépszíj: ez egy újfajta, korábban fel nem fedezett aspektusa az életemnek és mi tagadás, élvezem.


A suli

Másodikos, ötödikes, hatodikos, nyolcadikos. Mindegyik önmagában is kihívás, de így a nyolcadik otthontanulós évet kezdve ilyesmikre már feleannyira sem görcsölünk rá, mint a korábbi években. Pedig van itt felsőt kezdő, felsőt folytató, suliválasztás előtt álló... de tudjuk, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. Isten gondoskodik rólunk és a kegyelmét ránk árasztja. Ezért minden dolog meg lesz oldva, kimókuljuk, lesz valahogy, jönnek majd az ötletek, új oldalát ismerem meg mindnek, meg hát nőnek, változnak, érnek. Érünk mi is, remélem velük össze is.


A gyerekek

Kiskamasz, nagyobb kamasz, kisiskolás, kis felsős, nemovizós ovis meg egyéves. Hatan hatfélék, de nem is. Néha kész idegbaj, de igyekszem nem túlgerjedni azokon a napokon, amikor minden szétesni látszik. Mert vége lesz egyszer annak a napnak, és másnap mindig, mindig vidámabb az élet. Nem panaszkodom: a srácok jó fejek, érzékenyek, intelligensek, meg mindenféle büszkeszülős címkét lehetne még aggatni, de minek. Aki nem ismeri őket, az annak a fényében ítéli meg őket, hogy bír vagy utál-e minket, a szüleiket. Aki meg ismeri őket, annak megint csak fölösleges aggatni: úgyis pontosan tudják, hogy milyenek.

És néha meg úgyis nem olyanok, hanem... eh, persze, mert van rossz napjuk, kiborulhatnak, kiboríthatnak engem vagy mást. De ezek annyira lényegtelen dolgok. A fontos az, amit velük megélünk, mások szemei elől elrejtett életünk itthon, amiről nem tud más, csak az, aki itt él velünk. Ez olyan megrengethetetlen biztonságot, valahová tartozást okoz.

Mennyire nem érdekel, hogy micsoda benyomást teszünk másokra egy-egy alkalommal. Persze, érdekel, de nem csinálok drámát belőle, mert nem ez a fontos. Az csak egy apró momentuma az életünknek. Mennyivel több momentumot élünk meg együtt, távol azoktól a kíváncsi szemektől, melyek csak valamilyennek akarják látni őket. Nem őket akarják látni, mert ahhoz velünk kellene éljenek.

És persze emellett nagyon jól esnek vad idegenek elismerő mondatai, amit a gyerekek személyiségének, viselkedésének címeznek, de már erre sem pörgök rá, nem bizakodom el. Hiszen a vadidegen is csak egy mometumot látott, amiből következtetett arra, hogy valamit jól csinálunk, s emiatt lettünk neki szimpatikusak. De ő sem látja a többi sok-sok momemtumot, ami aztán lehet, hogy nem is tetszene neki. De lehet, igen, ezt azonban sosem fogjuk megtudni.

Összevissza írom ezt most... benyomások. Mert amúgy hihetetlenül telített, harmonikus az élet ebben a mi nagycsaládunkban: élő, mozgó, hangos, zajos, vidám meg szomorú, meg mérges, meg szeretős. És nekünk ez pont így nagyon jó.




   

Szívesen olvastátok